Ajándékozók és megajándékozottak

|

A Concerto Budapest évadkezdéséről

Szokatlan megoldás: két „évadnyitó koncert” két egymást követő napon. Erre vállalkozott a Concerto Budapest szeptember 26-án és 27-én.

Fenyő László

Nem arról van szó tehát, hogy ugyanazt a programot kétszer játsszák el, hanem – különös tekintettel Bartók halálának évfordulójára – más-más műveit tűzik műsorra a két esten közös második félidő, Berlioz Fantasztikus szimfóniája előtt. 26-án a Táncszvit csendült fel (melyet Fejérvári Zoltán szólójával Dohnányi népszerű műve követett, a Változatok  egy gyermekdalra), másnap pedig, Liszt Les Préludes-jét követően egy kuriózum következett, Bartók Brácsaversenyének Serly Tibor készítette átirata gordonkára is zenekarra. Mindkét estet a zenekar művészeti igazgatója, Keller András vezényelte, a gordonkaverseny szólistája Fenyő László volt.

A második estet hallottam, ahol a brácsaverseny csellóverziójának ritkaságértékénél is nagyobb vonzerőt a szólista személye jelentette. Fenyő László azok közé a külföldön (Németországban) élő művészek közé tartozik, akik rendszeresen fellépnek hazai pódiumokon is – egyszersmind azok élvonalába is tartozik, akiknek fellépéseit rendre kevésnek tartjuk (így tehát még egy ritkaság-élmény is hozzájárul a művész kvalitásain túl szereplései keresettségéhez). A rendszeres hangverseny-látogatók által évről-évre várt évadkezdet nagy ajándéka volt tehát Fenyő László vendégszereplése – feltehetően nemcsak a közönségnek, hanem muzsikus-partnereinek is, hiszen a legnemesebb inspirációt jelentheti, ha kivételes egyéniséggel játszhatnak.

A brácsaverseny-átiratot hallgatva, általános tapasztalat lehetett, hogy mennyire nem ismerjük a Serly Tibor rekonstrukciójában 1949 óta játszott művet (melyből azóta további rekonstrukciók is készültek). De csak tényként tudatosodhatott ez, mert a zene magával ragadta a hallgatóságot, feledve a műismertetésben közölt vagy máshonnan szerzett ismeretanyagot. Belefeledkezve lehetett hallgatni, ami egyben az interpretációt is minősíti. Követtük, amint hangzó életre kel, kiélvezve minden pillanatot, ugyanakkor – akár első hallásra is – biztonsággal tájékozódva a zenei szövetben. Összehasonlítási alap nélkül is bizton állítható: kiérlelt produkciót hallottunk. Erről tanúskodik a megannyi pregnánsan megfogalmazott téma és motívum, az arányosság érzetét keltő, változatos hangzásvilág. Méltó környezet az igényes szóló-szólamnak, amelynek különleges értékét az adta, hogy mindig szerves kapcsolatban maradt a kísérettel, esetenként már-már kamarazenei személyességgel folytatva rövid dialógust valamely hangszerrel, hangszercsoporttal.

Fenyő László játékában az a megunhatatlan, hogy megunhatatlan a tökéletességre törekvése. Nála akár egy hang is rendelkezik dallam-jelentőséggel, az igényesség a hangképzéstől a kicsengésig tart, a szintaxis a zenei anyag minden szintjén kidolgozott. Az értelmezés intellektualizmusa művészi szintre emelt, legyen szó közismert vagy szinte ismeretlen kompozícióról. Ennek köszönhetően beavatottnak érezheti magát a hallgató, műalkotásokba rejtett titkok tudójának, aki ösztönösen is együtt lélegzik a kompozíciókkal. Megnő ilyenkor a befogadó fogékonysága – ezért lehet még arra is figyelme, hogy időnként e tartalmi lényeghez képest „külsőleges” mozzanatokkal is foglalkozzon, hogy például rácsodálkozzon a hangszerest-próbáló cadenzákra. Bravúros technikai teljesítmény, ugyanakkor mégis tartózkodnék a virtuóz jelzőtől, hiszen minden hatásos kifejezésmód a műegészre vonatkozó tökéletesség-igény szolgálatában áll. (Gyakori megjegyzésem a szólisták kottából való játszását illetően ezúttal szóba sem kerülhet; csak olyan szólamot lehet így előadni, ami teljesen a sajátja az előadónak – a kotta csak azt segíti, hogy kizárólag az érdemi megjelenítéssel törődhessen, ne kelljen tréningeznie a memória-szál fonalát.)

A meglepetés-csoda ezután következett, amikor is Fenyő László nem mást választott ráadásnak, mint Ligeti György Szólószonátájának nyitótételét. Lélegzetelállítóan.

Fenyő Lászlónak köszönhetően a versenymű és a ráadás-tétel olyan komplex élményt jelentett, hogy aligha lenne elmarasztalható, aki hazamegy a szünetben. Romantikus szókinccsel is nehezen lehetne visszaadni azt a boldogságot, ami betöltötte teljes valónkat. És talán éppen ez az öröm adott késztetést, hogy részesedni akarjunk a folytatásból is – meglepően kevés szék maradt üresen.

Nagyon erős impulzust adott a Concerto Budapest évadkezdése – remélhetőleg a továbbiakban is ajándékozók szándékoznak lenni az előadók, hogy – túl a zenélés-nyújtotta örömön – a tetszésnyilvánítás visszajelzése által ők is rendre ajándékozottnak érezhessék magukat.

CÍMKÉK: