Henri Dutilleux szerzői albumáról
Régi mesterek életművének is gyakran különleges utóélet jut: legyen bár rendkívül termékeny a komponista, az utókor szeszélye folytán csak kisszámú darabja válik örökzölddé.
Az ilyen „kiválasztottak” (elég Vivalditól A négy évszak hegedűverseny-ciklusra utalni) gyakran szerepelnek hangversenyek műsorán, diszkográfiájuk szinte követhetetlen – és a felnövekvő új generációk is kötelességüknek érzik, hogy csatlakozzanak a nagy elődök interpretációihoz. Ettől időről-időre vitamin-injekciót kap az érdeklődés, a hallgató pedig végérvényesen elkötelezi magát az „ugyanazt, de mindig másképp” (azaz, más előadók tolmácsolásában) követelménye mellett.
Közben pedig felejtődik a napról-napra gyarapodó zeneirodalom nagy része, és csak hálásak lehetünk az aktualitások figyelemfelkeltésével élő hangversenyrendezőknek és lemeztársaságoknak, amiért jól beharangozott újdonságaikkal évszázadok méltatlanul elfeledett zenéjéből kínálnak ízelítőt.
„Sorolj fel francia zeneszerzőket!” – vajon ilyen képzeletbeli listák hányadik helye jutna például a száz éve született Henri Dutilleux-nek (vagy a 150 éve született Erik Satie-nak)?
Január végén a salzburgi Mozartwoche (amely tudvalevőleg afféle „Mozart +”, többnyire 20-21. századi komponistát társítva a város szülöttéhez) Dutilleux születésének centenáriumára hívta fel a figyelmet, több koncert műsorába illesztve zenekari illetve kamaradarabját, s külön programot szentelve zongoramuzsikájának. És itt nyílt lehetősége a korábbi tájékozatlansága miatt restelkedőnek, hogy pótolja mulasztását – erre az ötkorongos Dutilleux-album remek lehetőségnek tűnt. „Orchestral, Piano & Chamber Masterworks” – hirdeti az Erato-album címlapja, s kecsegtető az előadók névsora is…
A 97 évet megért zeneszerző sajátos helyet foglal el hazája zenetörténetében. Olivier Messiaen (1908-1992) fiatalabb, Pierre Boulez (1925-2016) idősebb kortársa, aki alkatából adódóan kezdettől a saját útját járja. Akkor is, ha nagy elődök (Debussy, Ravel, Roussel) nyomdokába lép, akkor is, ha önálló csapást hoz létre, s akkor is, ha sejti, hogy nem lesz követendő példa… Ő is megkapta a hírhedtté vált Római díjat – hogy nem kamatoztathatta maradéktalanul ezt a lehetőséget, abba beleszólt a történelem (2. világháború). Zongoraszonátáját a felesége vitte sikerre, s hamarosan szimfóniával is jelentkezett. Komponálás mellett tanított, s 18 évig a Francia Rádió zenei vezetői tisztét töltötte be – ebből a művei sorsát-ismertségét illetően tudatosan nem akart hasznot húzni. Korrekt módon engedte érvényesülni a kortárs francia zeneszerzés megannyi irányzatát a rádióműsorokban (és a felvételekben). Nem szorgalmazta műveinek nyomtatásban való megjelentetését sem – mint aki előre sejti, hogy megadatnak neki hosszú alkotói évtizedek. Széles körűen tájékozott volt kora nemzetközi zeneszerzési irányzatait illetően – Bartók és Sztravinszkij hatása, valamint a jazzé is fel-felbukkan műveiben (a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára kétségkívül alapélményt jelentett számára – kiérződik olyankor is, amikor nem idézetként utal a Bartók-mű jellegzetes gesztus-dallamaira). Műveltsége választékos irodalmi ízlésében is megmutatkozott. Kompozícióit hallgatva nem túlzás azt állítani, hogy hangszere a zenekar volt. Zeneszerzés-szakos növendékek számára kifejezetten ajánlatos lenne műveinek akár csak hallás alapján való elemzése. Formai figyelem, ugyanakkor ódzkodás mindennemű klisétől, skatulyától – továbbá hangszerelési fantázia, a lehetőségek széles körű ismerete, s a szerzői szándéknak megfelelő alkalmazása. „Biztonságban” érzi magát a hallgató; csalhatatlanul megérzi, hogy a zeneszerző a mesterségbeli tudása birtokában önálló mondanivalóval rendelkezik. Dutilleux nem tartozott azok közé a szerzők közé, akik önálló életre kárhoztatták műveiket, miután meghúzták a kettősvonalat a partitúra végén. Szívesen vett részt az előadók felkészülési munkájában, és – vérbeli rádiós is lévén – jelen volt a felvételeken. Dutilleux életrajzai előszeretettel hangsúlyozzák, hogy rangos előadóktól (így Rosztropovicstól is) kapott felkérést, az a tény pedig önmagáért beszél, hogy kora legendás dirigensei is vállalkoztak kompozíciói bemutatására.
A centenáriumi album az életmű legjelentősebb darabjain túl érdekességeket-ritkaságokat is tartalmaz; például a Le Loup című balettnek egy olyan verzióját, amelynek felvétele a szerző jelenlétében készült, s amelyben narrátorként Jean Anouilh-t hallhatjuk. Valamennyi hallgatójának emlékezetes élmény a Metaboles, csakúgy, mint a két szimfónia, a gordonkaverseny (Tout un monde lointain…), a norvég Truls Mørk, vagy a hegedűverseny (L’Arbre des songes) Renaud Capuçon szólójával. Egy-egy korong jutott a zongoradaraboknak és a kamaraműveknek – ez utóbbiak között felejthetetlen az Ainsi la Nuit, a Belcea Quartet érzékeny-szép tolmácsolásában. A zongorakíséretes darabok hallatán minden bizonnyal sok fúvósjátékosnak (elsősorban főiskolásnak és tanárnak) támad kedve megszólaltatni a ’40-es években komponált darabokat, amelyek közös sajátossága valamiféle irigylésre méltó természetesség, közvetlenség. Dúdolni való melódiák, mosolyogtató dallamfordulatok, és a mesterségbeli tudás jeleként megannyi imitáló szakasz, a képzeletbeli történet tanulságaként, vagy épp a megoldáshoz vezető „út” jelképeként.
ERATO 50999 319364 2 2
