Carmina Burana
Carl Orff életművének legnépszerűbb darabja, a Carmina Burana egyetlen alkalommal került színre a Fővárosi Nagycirkuszban szeptember 11-én.
Ha azt mondom: Carmina Burana, a budapesti zenebarát gyorsan rávágja: Budafoki Dohnányi Zenekar, Akadémiai Kórustársaság, Hollerung Gábor. Merthogy az utóbbi évtized(ek)ben velük csendült fel leggyakrabban Carl Orff remeke. Emlékként megmaradt a lenyűgöző hatású monumentalitás, az életerőtől és életvidámságtól kicsattanó, energikus muzsika, néhány gyönyörködtető és megmosolyogtató szólószámmal. A mű lelkes rajongótáborában viszont valószínűleg nem mindenki tudja, hogy a kompozíció eredetileg szcenikus kantátának készült. Ennyiből tehát mindenképp érdekes az a vállalkozás, hogy némileg aktualizált tartalommal, „összművészetként” kerüljön megjelenítésre.
A produkció kollektív jellegének velejárója, hogy az érdeklődés reflektorfényét a műre és a kivételes vállalkozásra irányították – éppen ezért korántsem vagyok biztos abban, hogy a látogatók (esetleges hozzátartozó szereplőkön kívül) tudták-e, kik realizálták az elképzelést.
A közreműködő muzsikusok nagy többsége Debrecenből érkezett. (Éppen ezért, amikor esetleg „luxusnak” tartjuk, hogy mindösszesen egyetlenegyszer kerül bemutatásra a produkció, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a közreműködők elszállásolása további jelentős tételt jelentett volna még akár két egymást követő napon történő előadásnál is.)
A műsorfüzet informált az adatokról (amelyhez viszont nem egykönnyen lehetett hozzáférni – aki nem vásárolta meg előadás előtt az információs pultnál, utólag nem tudta pótolni a mulasztást). A művészeti koncepciót Somogyi-Tóth Dániel jegyzi, az est karmestere. A Kodály Filharmonikusok Debrecen elnevezésű zenekar, a Kodály Kórus Debrecen és a Lautitia Gyermekkar (ez utóbbiak is Debrecenből) mellett a Talamba Ütőegyüttes működött közre, szólistaként Rácz Rita, Bejan Miklós Máriusz és Haja Zsolt remekelt. Ami a produkció akusztikus részét illeti, rendkívül jó, hogy hagyták érvényesülni a nagy teret, így a kihangosításokkal, agyonmikrofonozással járó kellemetlen hangeffektusoktól nem kellett tartani.
A látványról a Madách Művészeti Iskola növendékei, valamint artistaművészek gondoskodtak. Nem vitás: jelentős élmény-impulzus lehetett ez a szereplés a gyerekeknek, akik látható örömmel vettek részt a produkcióban. Amelyből (mondhatni: természetesen) nem maradhatott ki a covid sem (voltak maszkok, mérőszalag a távolságtartáshoz) – de amellett sok-sok közösségi érzés, baráti kapcsolat (koreográfia: Kováts Gergely Csanád). A muzsikus-hallgató pedig restelkedve határozta el: megtanulja azoknak az artistáknak a nevét, akiknek lélegzetelállító produkciójában gyönyörködhetett.
A manézs történetében is ritkaságszámba megy, hogy ilyen sok szereplő lépjen fel egyszerre. Még akkor is, ha az énekeseket az emelkedő nézőtér karéjában helyezték el. A produkció egésze, Szűcs Gábor rendező munkája otthonosan töltötte be a rendelkezésre álló teret.
A néző pedig aligha kárhoztatható azért, mert kevés figyelmet szentelt a magasban helyet kapó háttérvetítésnek; szinte minden figyelmet magára vontak a testi valójukban megjelenő, elvarázsolásra hivatott művészek.
Aktualitással megspékelve, betagozódott életünkbe a mű, egyszersmind piros betűssé átszínezve a szombatot.
