DVD és CD verzió
Ritka lehetőséget kínál az operakedvelőknek (s nem kevésbé azoknak, akik többé-kevésbé rendíthetetlenül operaellenesnek tartják magukat) az ARTHAUS legújabb Carmen-kínálata: DVD és CD verzióban is tartalmazza egyazon előadás „live” felvételét.
Az ARTHAUS kiadványa, mint olyan, „minden igényt kielégít” a tekintetben, hogy élményforrást kínál azoknak, akik közvetve is szívesen részesei egy színpadi előadásnak (DVD), ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a rendezői koncepció „befolyásától” mentesen hallgassák a muzsikát olyanok, akik szívesen mozgatják meg saját fantáziájuk látványteremtő szegmenseit (CD).
A hangfelvételeknek köszönhetően megannyi interpretáció vált hozzáférhetővé – és ezek megismerése során az érdeklődő készségesen hozzászokott ahhoz, hogy az eredetileg látvánnyal együtt koncipiált műveket kizárólag hangzásvilágukkal azonosítsa. Amióta szinte egyenrangú lehetőségként került kiaknázásra a látványok megörökítése, a korábban teljességként élvezett akusztikus „hangzásburok” veszélyeztetetté vált: megannyi színpadra állítási kísérlet veszélyeztette azt a biztonságot, amelyet a zenebarát kialakított magában. Ettől kezdve minden újabb találkozási lehetőség egy-egy eldöntendő kérdés, amelyet ki-ki a saját habitusának megfelelően válaszol meg. Pontosabban, itt jönnek a képbe másodlagos információs források, beharangozók és kritikák, amelyek többnyire abba az irányba hatnak, hogy győzzön a kíváncsiság…
Az alkotó – előadó – befogadó hármasság további dimenziókat kíván, amikor képbe kerül a rendező, aki az új produkciót illetően kétségkívül alkotó-rangú, ugyanakkor a mű felől közelítve: interpretátor; igaz, azok közül (a karmester mellett) a legjelentősebb. Új megvilágításba helyezheti a – néha szinte nyersanyagként kezelt – kompozíciót, amely szerencsés esetben akár közelebb is kerülhet a közönséghez. Az extrém „olvasatok” néha elrettentőek, máskor viszont továbbgondolásra késztetőek, és a sajátos produkcióknak köszönhetően a „civil” nézőből is előhívhatják a meós feladatát ellátó kritikuson túl a történeti távlatokat is tekintetbe vevő esztétát is. A remekműveknek – amelyek értéke nemritkán abban is rejlik, hogy az értelmezések több szintjét teszik lehetővé – a változó időben történő „aktualizálása” ahhoz is hozzájárulhat, hogy folyamatosan életben maradjon (akár példa- vagy ellenpéldaként). Az érdeklődő számára pedig egyre tartalmasabbá válik a bőségszaru, amelyből – műélvezőként – szabadon válogathat.
A 2018 áprilisában megörökített Carmen helyszíne Bern, a Konzert Theater. A rendező, Stephan Märki hét évig (2011-tól 2018 júniusáig) volt az intézmény intendánsa, távozása után is repertoáron maradt ez a produkció. Érdemes tudni, hogy a karmester, Mario Venzago figyelembe vette a Carmen-kutató Fritz Oeser munkáját, az opera eredeti hangszerelését illetően. Tehát, ha a művet megannyi felvétel alapján alaposan ismerő valami „szokatlant” észlel, feltehetően ebben rejlik a magyarázat. Hitelességre törekvő szándékot aligha kereshetünk, ismerve a mű (több verzióban történő) világhódító pályáját. A „varietas delectat” elv alapján vélhetőleg maga az „újrahallgatás” önmagában is örömforrásnak bizonyul. Ezt árnyalja, hogy az új hallgatnivaló (a komplex mű iránt érdeklődők számára a látvánnyal együtt) ad-e élménytöbbletet.
Azt hiszem, nem önmagában kell keresnie a hibát annak, akit – az ismerkedést a CD-vel kezdve – nem villanyoz fel a hangzás. Mondhatni, leginkább „átismétlés” érzetet kelt a két korong végighallgatása. A miértre a választ a DVD adja meg: kiderül, mennyire csak „szelete” a hangzáskép a produkció egészének, amelyen belül viszont, ha akusztikus gyönyörforrássá nem is válik, de ideális „bútorzeneként” funkcionál.
A színházi/operaházi környezethez szokott érdeklődő – érthető módon – ambivalensen közelít az előadást rögzítő felvételekhez. Többletet jelenthez az a segítség, amelyet a kamera nyújt a tekintet irányításával – ugyanakkor zavaró is lehet a látványvilág feltérképezését szabályozó „kényszerpálya”. Annak, aki nem otthonos a berni Konzert Theaterben (általánosságban: a felvétel helyszínén), érdemes nagyon figyelni az elején, hogy „képbe”, vagyis az előadás játszóterébe kerüljön, s azután az alkotásra koncentrálhasson. Felfedeznivaló a színpad, amely tükrözések gazdag rendszerével sokdimenzióssá tágítja a „Hol a színpad, kint-e vagy bent” kérdését. Az először André Gide által „mise en abyme”-nak nevezett eljárás előre figyelmeztet: aligha elfogadható befogadói magatartás a hátradőlés kényelmes fotelban… Asszociációk sorjázhatnak, a néző korábbi ismereteinek-tapasztalatainak függvényében, a tükörkép előtt mozdulatlanul álló Carment nárcisztikusnak tekintheti, majd hamar többlet-szereplővel gazdagodik az opera, Jokerrel, aki táncával-mozgásművészetével – hála a kitűnő Winston R. Arnonnak – érzések-indulatok gazdag világát jeleníti meg. Leginkább természetesen Carmen személyiségének kivetítéseként. A színházi tér-idő és egyéb sajátosságok világát eleve elfogadó közönség csak hálás lehet eme értő-érző kommentálásért – ez az előadás legnagyobb pozitív hozadéka. Neki köszönhetően tudjuk elfogadni Märki interpretációjának azt a sajátosságát, hogy a pszichológiailag megközelített Carmenben nagy jelentőséget tulajdonít a halálvágynak. Joker e halálvágyat is megjeleníti, halálként kísérti Carment, aki csak a végkifejletben adja beleegyezésének jelét egy csókkal.
Nem egyedi eset a bizonyos szempontból aszex Carmen-megjelenítés, ugyanakkor rendszeresen jelen van a szexualitás hatalmának tudata a címszereplő megannyi gesztusában. Carmen az előjáték idején, valamint a zárójelenetben visel piros overallt, egyébként színe a fehér, csakúgy, mint Michaeláé (amikor hosszasan szájon csókolja a lányt, sikerül elérnie, hogy a néző/hallgató hosszasan eltöprengjen ezen a gesztuson, szinte kilépve a követendő zenei folyamatból). A DVD a látványelemekkel ad olyan impulzusokat, amelyek utóbb is foglalkoztatják a nézőt. Az alapszituáció Carmen személyiségének „újragondolásából” adódóan más, megannyi ismert gesztust-zsánert hiába keresünk, ehelyett olyan környezetben találjuk magunkat, amely emberi viszonyok kiismerhetetlenségével szembesít. Claude Eichenberger Carmenje többnyire frusztrálóan passzív (néha mintha felmondaná zenébe ágyazott szövegét), a nézőtérről „kiválasztott” Don José (Xavier Moreno) velejéig civil, idős anyámasszony-katonája, akit szinte figyelmeztetni kell arra, hogy a kapott virág „varázserejű”, és hogy ő voltaképp beleszeretett Carmenbe (néha már-már Stockhausen Unten und Oben című színházi darabjára emlékeztető szituációba kerül a címszereplővel). Civilek a katonák, és az őrségváltást utánzó gyereksereg is arra kínál lehetőséget a rendezőnek, hogy Joker-Pygmalion balett-táncosnak öltöztesse a lánykák között szólista-szerepre szántat (a gyermek Carmen vágyálma?). Carment a halálvágya nem gátolja „hódításaiban”, amelyek láthatóan semmi örömet nem okoznak neki (action gratuite?). Valamiféle végzet-játék is lehetne, amennyiben nem kísértené a nézőt az empátia hiánya. Megannyi végiggondolt-kidolgozott részlet felett nem születik – legalábbis könnyen megérthető – koncepciózus új élményforrás.
Ami a DVD-t illeti, a zenekari muzsikusok gyakori felvillantása akkor sem szerencsés, ha mindig a ténylegesen tematikus anyagot játszókat látjuk, mert akadályozza a látványvilág folyamatos(abb) követését. Tehát, ha úgy tetszik, ezek a kényszerű klipek a rendezői elképzelést megvalósító folyamat követését akadályozzák.
Hatásos és sokrétű színházi tapasztalatok gazdag tárháza a színpadi látvány-folyamat – a zenei kifejezés felerősítéséről a Jokeren kívül a hallgatók zenei emlékképei gondoskodnak. Viszont aktiválásuk kétségkívül örömforrást jelenthet, valamennyi néző/hallgató számára.
