Folytatódik Wagner Tetralógiájának sikersorozata a Müpában
Amióta a Budapesti Wagner-napok keretében a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme e világnak időszakosan a helyszíne lett, világhírű Wagner-énekesek sokasága fordult meg itt.
A walkür Fotó: Csibi Szilvia
Világot teremtőnek bizonyult a délutáni álom a kanapén (Kroó György 1983-ban megjelent tanulmánykötete manapság már antikváriumokban is ritkaságnak számít) – és ez a Világ időtlenül aktuálisnak bizonyult. Wagner Tetralógiája a tekintetben is komplex alkotás, hogy időről-időre más köntösben megjelenő, ám örök-aktualitású kérdésekkel foglalkozik, pontosabban, ezeket a mítoszokbeli alapok életszerű viszonylataiban, konfliktusaiban veti fel, illetve ütközteti. A figyelmes hallgató előbb-nem-utóbb rádöbbenhet, hogy korántsem érdekes sztoriról, színpadi meséről van szó, hanem vérre menően komoly, ami a lezajlik előttünk. És ettől „érdekeltté válik” a történetben, amely a maga sorsszerű útján halad. (Hogy mennyire „sorsszerű” ez az út, mi sem bizonyítja jobban, mint a szövegkönyv keletkezéstörténete – Wagner kezdetben más befejezést képzelt el, ám a drámai igazság nem hagyott választási lehetőséget…) Nem csupán szereplőket, hanem pregnáns típusok képviselőit ismerjük meg, statikus archetípusokat és olyanokat, akiknek lényegükhöz tartozik, hogy képesek a változásra (tanulásra). Az üzenet az intellektusnak szól, a közvetítés módja azonban nagyon is érzéki. Az összművészeti elképzelés legpregnánsabb megjelenését célozza valamennyi színpadra állítás.
Amióta a Budapesti Wagner-napok keretében a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme e Világnak időszakosan a helyszíne lett, világhírű Wagner-énekesek sokasága fordult meg itt, s nem túlzás azt állítani, hogy keresett úticélt jelent számukra a Fischer Ádám nevével fémjelzett produkciókban való részvétel. A visszatérő rangos szereplők mellett rendre bővül az emlékezetes fellépők listája – és nem kis örömet jelent felfedezni valamely művészt a nézőtéren, akinek aznap nincs fellépése…
Az istenek alkonya Fotó: Hirling Bálint
A külföldi Wagner-rajongók térképére is hamar felkerült ily módon Budapest – a nemzetközi kultúrturizmus számottevő tényezőjévé vált a júniusi Wagner-ünnep. Ismételten bebizonyosodott, hogy a műélvezet nem terjedelem-, hanem minőségfüggő: minden körülmények között megtelik a nagy létszámú közönség befogadására alkalmas terem.
Az idei évad programján két alkalommal szerepelt a Tetralógia, mindkétszer megvalósítva azt a szerzői vágyat, hogy egymást követő négy estén hangozzék el A Rajna kincse, A walkür, a Siegfried és Az istenek alkonya. Ez a világméretben is ritka vállalkozás nem kis áldozatot követel a közreműködőktől, s itt elsősorban a zenekari művészek teljesítményét illeti elismerés. Mert nyilvánvalóan cserélődhetnek játékosok, ám még az alkalmi szereplőknek is úgy kell teljesíteni, hogy az összhatás színvonalát ne veszélyeztessék.
Az énekes számára is kihívás, amikor egymás utáni estén kell fellépniük egyenként is embert próbáló szerepükben. A nagy kihívások azonban gyakran fantasztikus teljesítményeket hívnak életre. És a hatás nem maradhat el; a mindenkori közönség „felnő” a produkciókhoz, fogékonnyá, empatikussá válik. Egyszerre értékeli a teljesítményeket, és válik befogadójává a varázsos élménynek, amelyben – írhatott Wagner, amit csak akart az összművészetről – a zene dominál, hatásos szépségével. A folyamatok egyes pillanataiban elurakodik az érzéki varázs, s háttérbe szorul a „tartalom”.
Furcsán működik az emlékezet (és a memória): az élmény elementaritását megőrzi az emlékezet (szinte zsigereinkben érezzük), míg a tudatos elemek (információk, adatok) élettartama rövidebb.
A Wagner-rajongók kis csapatának csodálatra méltó teljesítménye, hogy konkrétumokat tudnak felidézni, pontosan emlékezve időpontokra és szereplőkre, s emlékezetes pillanatokra. Ők azok, akik mernek összehasonlítani, mondhatni, minősíteni – míg a rendszeres Wagner-hallgatók többsége megelégszik azzal, hogy mindegyre újabb nagy élményekkel gazdagodott.
A neveket illetően, a szereplők életrajza mindig „sikerorientált”; gyakran az ember szívesen „egyszerűsítene” – miként az egykori Ország-Város játékban a közös találatoknál –, hiszen a vendégművész-lét globalizálódásából adódóan sokan sok helyre juthatnak el. Más kérdés, hogy kiknek sikerült emlékezetes produkciókkal gazdagítani az előadóművészet-történetet és a közönséget. Éppen ezért, az első alkalommal idelátogató világnagyságok neve leginkább a hangfelvételeiket ismerőknek mond valamit, a többségnek most kell megtanulni azt. És minél többször tér vissza valaki, annál többen fogják „ismertnek” tekinteni.
A Wagner-napok történetének egyik első nagy népszerűségnek örvendő szereplője Christian Franz volt, elsősorban Logeként maradt emlékezetes sokak számára. Walter Fink alakja is feledhetetlen, s mindenki felismeri, ha Fafner civilben megjelenik a nézőtéren. Wotanok, Brünnhildék, Siegmundok, Sieglindék, Siegfriedek sorjáztak, többségük megőrzésre méltó szép emlékkel. Hálás szerep jutott a nibelungoknak, Kálmán Péter fenomenális Alberich-alakítására és Gerhard Siegel pompásan karakterizált Miméjére sokáig fogunk emlékezni. Johan Reuter Wotanját két estén át láthattuk – a harmadik este, amikor Vándorként lépett színre, Tomasz Konieczny alakította. Schöck Atala is két előadásban remekelt: Frickáját látva-hallva aligha merülhetett fel a kérdés bárkiben, hogy miért épp őt vette feleségül a főisten. A 2015-ös rendezvény Siegmundja idén Siegfriedként lépett fel, és Stefan Vinke méltán aratott nagy sikert. A német hőstenor nemcsak hangfenoménként volt elragadó, hanem a hangszeres jelenetekben a játékot illetően is; kiváltképp a kard összekovácsolásának jelenete felejthetetlen, amikor a színpadon kalapáló ütősjátékosnak mintegy kamarapartnereként, ténylegesen részt vett e munkában…
Fotó: Csibi Szilvia
Az idei Tetralógiát már csak azért is feltétlenül érdemes volt ismételten megnézni, mert új vetített filmet láthattunk díszletként. Az alapkoncepció megőrzésével, ám újragondolva, a korábbi látványvilágból száműzve az akkortájt aktuálisnak tűnő, mára kommersznek ható mozzanatokat, újraforgatták az egészet. E sorok írója bizonyára nincs egyedül azzal a véleményével, hogy az újabb technikai lehetőségek felhasználásával készült verzió magasabb minőséget képvisel. Gyönyörűek a háttér-tájak, és rendkívül hatásosan „rondít bele” e természeti létbe az első gyilkosság (Fafner megöli Fasoltot) – a kispórolt agyvelő-kiloccsantó effektus érezteti: valami visszavonhatatlan történt…
Az istenek alkonyában lép be a mítosz világába a „társadalom” – a nagyvárosi civilizáció látványként is érezteti hatását.
A Rajna kincse születés-zenéje sohasem téveszti el hatását, s az idei előadás nagy újdonsága volt, hogy – a karzat-kínálta lehetőségek gazdagabb kihasználásával – megvalósult Wagner ama álma is, hogy hat hárfa kísérje az istenek bevonulását a Walhallába. A szivárvány látványához csatlakozó hárfa-hangzás egészen kivételes volt (amikor pedig teljes erővel harsogott a zenekar, a hat hárfás látványa sejttette az elvesző hangszínt a gazdag hangpalettán.
A walkür szeretetcentrikusságával keltett kivételes hatást – nem kevés hallgató megkönnyezte… Az első felvonásban Camilla Nylund és az ausztrál Stuart Skelton megrendítően jelenítette meg a wälsung-vér erejét, a testvérszerelmet. Hundingként Albert Pesendorfer volt a partnerük, akit a negyedik estén Hagenként láttunk viszont. Érzelmileg végiggondolt és kidolgozott volt Brünnhilde és Wotan párjelenete, s egyáltalán, Brünnhilde metamorfózisa vágyleányból szerelmes asszonnyá. Ennek során olyan gesztusokat láthattunk, amelyek leginkább érzelmi-indulati telítettséggel magyarázhatóak. Catherine Foster walkür-alakításába a Siegfried estjén Allison Oakes szereplése ékelődött. A négy est folyamán a szerepformálásokkal járó játék töltötte meg mozgással a színpadot – éppen ezért a kisszámú statikus jelenet (amikor a szereplők nem keresték egymással a kapcsolatot, hanem a karmester és a közönség felé fordulva álltak) azzal a következménnyel járt, hogy a beleélős attitűdből kiragadva a hallgatót, az intellektusát szólították meg.
Fotó: Posztos János
A produkció lelke, motorja kétségkívül Fischer Ádám, aki ezúttal is különleges teljesítményre sarkallta a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, s a záróesten közreműködő énekkarokat (Magyar Rádió Énekkara, Honvéd Férfikar). Méltányos és illő, hogy a betanító karmester nevét is megörökítsük: Kovács János. A rendező, Hartmut Schörghofer jegyezte ezúttal is a díszleteket, a jelmez- és bábterv Corinna Crome munkája. Az elhunyt Christian Martin Fuchs funkcióját dramaturgként Dr. Christian Baier vette át. A látványért a Szupermodern Filmstúdió Budapestet, a fővilágosítót (Vajda Mátét), a játékmestert (Polgár Etelkát), a koreográfust és asszisztenség (Vida Gábort és Asztalos Dórát), valamint a táncosokat illeti köszönet.
Új utakról új hősöket (is) várunk jövőre! Hogy legyen kikhez zarándokolni hazaiaknak és külföldieknek egyaránt.
