Budapesti Wagner Napok
2000-ben immár negyedik éve készített DVD-t a MÜPA a méltán nemzetközi sikert arató Budapesti Wagner Napok felejthetetlen előadásaiból. 2017-ben az előző évi Walkür, 2018-ban a ’15-ös Bolygó hollandi, 2019-ben az előző évi Tannhäuser jelentette a kínálatot, 2020-ban viszont négy (külön-külön is megvásárolható) albumban a 2019-es Ring vált mindenki számára hozzáférhetővé. Az már csak „hab a tortán”, hogy a produkció HD minőségben online is megtekinthető.
2019: a pandémia előtti utolsó lehetőség, az élő előadás kedvéért elzarándokolni a MÜPÁ-ba. A program gerincét A nibelung gyűrűje jelentette, amely két sorozatban, 4-4 egymást követő estén vonzott telt házat a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. A nagy érdeklődésben egyaránt részt vettek a visszatérő „hívők” és az új érdeklődők. Az előbbiek tökélyre vitték „élő lexikon” mivoltukat – a lelkes wagneriánusok megélt élményeiknek eleven műsorfüzetük, helyszíneket, időpontokat, szereplőket képesek sorolni, tévedhetetlenül. Sajátos képesség ez, kiváltképp akkor derül ki, amikor szerepformálásokat képesek összehasonlítani, a rendezés sajátosságainak felelevenítésével – olyan részletekkel, amelyek a magát a várható élménynek maradéktalanul átadó (tehát, „vevő”-re, azaz „befogadó”-ra kapcsolt) érdeklődő figyelmét valószínűleg elkerülte. A „sakk-vakság”-nak ez a részben akusztikus megfelelője korántsem jelenti a figyelem kisebb intenzitását – talán épp valamiféle lényegre-koncentrálásnak a kísérője.
A Fischer Ádám által megálmodott és az aktív közreműködésével megvalósuló programok mindegyike kétségkívül gondolatébresztő – ilyen produkciók megérdemlik, hogy ne csak a lexikális memória és a szubjektív élmény szintjén maradjanak meg. Ezt segítik a felvételek, amelyek funkciója korántsem merül ki az újranézésben/újrahallgatásban.
Színpadi produkciók felvételénél visszatérő problémaforrás lehet, hogy ilyenkor irányított a néző tekintete. Konzerv-látnivalót kap, tehát az ismételt megtekintés alkalmával sem érvényesíthet egyéni szempontokat. (Más kérdés, hogy a célzatos irányítás következtében olyasmikre is rányílhat a szem, amik másként esetleg elsiklottak volna.) A Wagner-produkcióknál ilyesmitől nem kell tartani!
A MÜPA akusztikáját méltán illeti elismerés – de aki ült már a monumentális terem legkülönbözőbb pontjain, tanúsíthatja: élményforrásként korántsem „egyenletes” a nézőtér. Éppen ezért, az előadások egykori közönség úgy érezheti: ezúttal máshol ülve élvezheti a megélt élményt (ráadásul, a kitűnő kamerabeállások jóvoltából, olyan látványhoz is jut, amely élőben elérhetetlen!).
A Wagner Napok történetében azonos koncepcióban, ám némiképp módosított látványkörnyezetben (video-installációk, stb.) került színre a Ring, s eme változásokat a visszatérő közönség mindig hálásan fogadta. Otthonossá vált az a különleges környezet, ahol a férfi szereplők többsége öltönyben énekel, ahol a stilizált környezetből száműztek megannyi „kelléket”. A szöveggel és zenével kifejezett nem mindig igényel vizuális megjelenítést. Ugyanakkor állandó dinamizmusról gondoskodik a háttér-környezeten túl a szereplők mozgása. Mert az operaszínpadhoz képest néha többet, kifejezőbben kell mozogniuk – másrészt viszont a legkisebb mozdulatnak is gesztus-értéke van.
A „játékszabályok”, a drámai tér-idő adottságai között – hála Wagner összművészeti koncepciójának – könnyű tájékozódni, ez a világ „beszippantja” a hallgatót, aki aligha tudja kivonni magát a történések hatása alól (még akkor is éli a folyamatokat, ha néha a sötét nézőtéren kikapcsol a figyelem, s ellenőrizhetetlen ideig mintegy félálomban úszik a hangfolyamokban). A Wagner Napok előadásain – a bayreuthiakhoz hasonlóan – hosszú szünet tagolja a felvonásokat. A DVD azzal szembesít: olyannyira embert-próbáló élmény a történet-folyam, hogy szünetek beiktatása nélkül pszichológiailag megterhelő a történések végigélése, még akkor is, ha viszonylag alapos műismerettel rendelkezik valaki.
Egyértelműen boldogságforrás a négy album (A Rajna kincse és A walkür egy-egy, a Siegfried és Az istenek alkonya két-két korongon kapott helyet). Az értékes vállalkozásnak megfelelően gondos a kivitelezés: három nyelvű (magyar, német, angol) szövegfelirat könnyíti a megértést. Amikor kizárólag a zenekar játszik, az operaközvetítések nemzetközileg bevett gyakorlatának megfelelően, betekintést nyerünk a zenekari árokba. A kamerák nemritkán kísérletet tesznek a hangzás vizuális követésére is. Látunk – s a látvány közben láttat a zene is; és érzelmeket kelt a látvány, néha épp ellenpontozó stilizációval. Mondhatni, jótékonyan „elterel”… Működik a különleges időjáték, a sejttetés és az emlékeztetés – és a hallgató azon veszi észre magát, hogy immár nem „ellentmondásként” éli meg, hogy a történet kezdetét mind korábbi időre kiterjesztő Wagner, aki az időbeli folyamatot kívánta hangsúlyozni, időről-időre „átismétel” előttünk megtörtént, vagy már korábban ismertetett eseményeket, nemritkán némiképp elferdítve a tényeket, motivációkat.
Az elfogadás általános gesztusa kétségkívül a magas színvonal eredménye (amiben nem kis része van a minden elismerést megérdemlő hangszeregyüttesnek, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának). Mondhatni, mindenért hálás a hallgató. Még abba is képes koncepciózus magyarázatot vinni, hogy a harmadik este más személyesíti meg Wotant (főistenként addig Johan Reutert láttuk-hallottuk, amikor viszont Vándorként járja a földet, Tomasz Konieczny jeleníti meg). Örülünk a visszatérő, „ismert” figuráknak (Walter Fink Fafnerjének, Gerhard Siegel Miméjének), nem zavaró, hogy ugyanazt a művészt (Albert Pesendorfert) látjuk Hundingként, majd Hagenként, és főképp: örülünk minden, számunkra új „beállónak”, pontosabban: a más-más értelmezések által kiteljesedő figuráknak. Schöck Atala Frickája nemcsak hogy nem szűklátókörű, de már-már túlságosan is okos, s Kálmán Péter Alberichje is egyértelműen nagy nyeresége az előadásoknak. Mindenkor „történet a történetben” a wälsung testvérpár, Siegmund és Sieglinde (ezúttal Stuart Skelton és Camilla Nylund) közös szereplése, s formátum-minősítő a negyedik est Waltraute-jelenete (Anna Larsson). Mind önmagában, mind pár-jeleneteikben izgalmas Siegfried (Stefan Vinke) és Brünnhilde (Catherine Foster, a harmadik estén Allison Oakes) szerepformálása. A Siegfried kovácsolás-jelenetének az üllőn játszó muzsikus és Siegfried közös színpadi játéka adott sajátos ízt.
A felvételnek köszönhetően derült ki számomra, hogy a Siegfriedben Mime kezében nemcsak széttépett papírdarabok stilizálják a széttört Notung darabjait, hanem a papíron a kard ábrázolása szerepelt (ezt talán még a legközelebbi nézők sem láthatták a teremben). És a felvételnek köszönhetően felerősödött a „törpe” és „óriás” lét dimenziója, amikor Mime megölése után az óriás mellé teszi (a kincsek őrzőjének) a Mime gondolatainak szócsöveként alkalmazott báb-figurát (élőben a mondott és gondolt kettősségének a megjelenítése jelentette az élményt, a bábu odahajítása nem tűnt többnek a szöveget kommentáló gesztusnál).
Nem felesleges talán szót vesztegetni arra a műgondra sem, amely a magyar nyelvű szöveg kialakítására vonatkozott. Azonban, mint lenni szokott, a szándékok és a végeredmények nem mindig fedik egymást. A gondozott nyersfordítás átdolgozását követően furcsállva halljuk, hogy – korántsem csupán egyszer, némi szöveg-ismétlődést elkerülendő – a sárkány Fafnert „leférgezi” Siegfried. Tény, hogy a német Wurm első jelentése féreg, ám e magyar szóhoz, minősítésként mindenképp a kis méret társul. Az adott szituációban viszont ez korántsem indokolt. Hasonlóképp kimagyarázható, ám mégiscsak mókás arról értesülni, hogy a Mime ijesztegetésére Siegfriedet hazakísérő medve „brummogva hallgatott”. De ilyen apróságok csak a sokadik meghallgatás során tűnnek fel.
