Budapesti Vonósok 40
A kamaraegyüttes alapításának 40. évfordulója alkalmából készített CD egyszerre szól a jelennek és az utókornak.
1977-ben végzős zeneakadémistákból alakult a kamaraegyüttes, művészeti vezetője Botvay Károly. A közönség-érdeklődés visszaigazolta létjogosultságát, s a tagjaiban változó, alkalmanként más hangszerekkel is kiegészülő kamarazenekar mindmáig rendszeresen fellép. A hangfelvétel több szempontból is hasznos és informatív. Emlék a (törzs)közönségnek, élmény azoknak, akik nem tudnak eljutni a rendezvényeikre, s nem utolsósorban értékes „szakmai ajánló” a potenciális hallgatóknak. A műsorválasztás önmagában is érdekes, hogy mit tartanak megörökítenivalónak – ráadásul, művészi teljesítményük objektív lenyomata az adott időpontban.
Négy mű szerepel a korongon, Johann Michael Haydn egy Notturnója, Edvard Gried 34. opusza (Két elégikus melódia), Orbán Györgytől a Bálzene Razumovszkij grófnak, valamint Bartók Divertimentója. Négy mű, négy külön világ, érdemes tehát külön-külön meghallgatni őket.
A Budapesti Vonósok – mint hangversenyeiken is gyakorta – karmester nélkül játszanak a felvételen. Ez a praxis ismerős a számukra, ám a rögzítés ténye óhatatlanul is befolyásolja az előadókat. Akár stúdiófelvételről legyen szó, akár (mint ebben az esetben is, a BMC-ben) hangversenyteremben készüljön is a felvétel, a perfekcióra törekvés visszafogóan hat a muzsikálókedvre. Mert ki-ki a maga vagy mások kárán megtanulhatta, hogy a felvételkészítés speciális adottsága a részletek javító szándékú megismételhetőségével: kétélű fegyver. Mert a sok részből összehozott produkcióból értelemszerűen hiányzik az előadói koncepció íve, a nagyforma megtervezett felépítettsége. Előadók típusa válogatja, hol húzza meg a kompromisszumok határait. Nagy felvételkészítő rutin szükséges ahhoz, hogy a hangversenyek nagy élményét jelentő „bevállalós” magatartásra vállalkozzék valaki. (Ezért is van, hogy sokan jobban kedvelik az esetleges hibákat tartalmazó hangversenyfelvételeket, mint a technikailag korrektebb stúdiófelvételeket.) A „biztonságos megoldásra törekvés” indokait növelő tényező, ha karmester nélkül játszik egy együttes, ahol ilyenkor még nagyobb felelősség hárul a koncertmesterre.
Valószínűleg a Budapesti Vonósok CD-jének valamennyi műsorszáma hálás közönségre talál; ki egyik, ki másik műsorszámért fog lelkesedni. Nekem előadásukban a legnagyobb élményt Orbán György műve jelentette, s ebbe belejátszhat az az öröm is, amit a felvétel megléte okoz: ismételten meghallgatható a hangversenyen (vagy médiában) ritkán felcsendülő kompozíció. Kortárs mű, amely kiválóan alkalmas arra, hogy a napjaink zenéjétől bármilyen meggondolás alapján idegenkedőket meggyőzzük: előítélet-mentes érdeklődéssel kell fogadni az ismeretlen darabokat, s akkor a hatás nem marad el. Bartók Divertimentójához mindenképp kellett volna „központi irányító”, már csak abból a meggondolásból is, hogy a zenekarban ülve, a saját helyéről mindenki egy kicsit másképp hallja a születő zenét. Részben tehát a dinamikai skála tervszerűen arányos berendezése „középről” megbízhatóbb, másrészt pedig a tempóválasztások, s azon belül az esetenkénti szabadságok kontrollálása is olyan feladat, amivel szükségtelen megterhelni hangszerjátékost (koncertmestert). A Grieg-tételek megfelelnek a címben sejtetett hangulatvilágnak, Michael Haydn Notturnója azonban minden kidolgozottsága ellenére is túlságosan statikusnak hat.
A karmesterrel vagy karmester nélkül való játszásban a döntés egyértelműen a muzsikusoké. De mindenképp érdemes lenne kinek-kinek külön is többször, majd pedig együttesen is meghallgatniuk a produkciót, és személyes-érzelmi szempontoktól függetlenül, minél objektívabban végigkövetni a műsorszámokat. Hogy tényleg úgy szól-e minden, ahogyan akarták, ahogyan képzelték.
Ennek a javaslatnak a felvetésére az is felbátorított, hogy február 4-én a „Bernstein és az amerikai zene” programmal meghirdetett maraton résztvevőjeként is hallottam a Budapesti Vonósok játékát. Barber Adagióját karmester nélkül adták elő, a Szerenád hegedűre, vonósokra, hárfára és ütőkre Platón Lakomája nyomán című (megnövelt apparátusú) Bernstein-művet pedig karmester irányításával játszották. Az Adagio rendkívül kényes; mindenki „ismeri”, tehát a korábbi élményanyagok is befolyásolják a hallgatóság által felállított mércét (már amennyiben valaki nem elégszik meg annyival, hogy újraéli a művet, azaz, korábbi élményeinek érzelmi atmoszféráját idézve fel magában, alig figyelve a valós hangzásra) – míg a Szerenád még a szakmabelieknek is ritkaság. Ez utóbbi esetben az növeli az előadók felelősségét, hogy produkciójuk és a kompozíció közé megannyi hallgató fog egyenlőségjelet tenni. Amikor Farkas Róbert vezényletével játszottak (a hegedűszólót a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmestereként ismert Giovanni Guzzo adta elő), felszabadultabban lélegzett tolmácsolásukban a muzsika. Természetesebben indultak témák-frázisok, bátrabban-plasztikusabban tagolódott a nagyforma. Ezúttal az interpretációnak is nagy része volt a tetszésnyilvánítás intenzitásában.
