Boldog hitetlenkedés

|

Alban Berg Wozzeckje a MET-közvetítések sorozatában

A filmnézőnek nem árt hangsúlyozottan felhívni a figyelmét arra, hogy ez a csoda az „itt és most” élmény megörökítése.

Elementárisan él bennem az operaelőadás élménye, amely 2017 augusztusában ért, a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében élhettem meg a Haus für Mozart nézőterén. A Wozzecket látni-hallani mentem, és valami páratlan összművészeti tapasztalással gazdagodtam, William Kentridge rendezésének köszönhetően. Arra kellett gondolnom: ha Wagner ilyet akár a legmerészebb fantáziáiban el tudott volna képzelni… És meg sem próbáltam beleképzelni magam olyasvalakinek a helyébe, aki akkor szándékozott megismerni Berg remekét. Mert az atmoszférateremtő látványvilág akaratlanul is „alkotórésszé” tette a zenei megjelenítést.

Kentridge színpada, komplexitását tekintve, vetekszik Berg partitúrájáéval, ám korántsem elégszik meg a vizuális megjelenítéssel. A realitásba elhitető erővel játszik bele a vetítéseknek köszönhetően a virtualitás, úgyhogy a néző egy aktualizált boschi utolsó ítélet előtti forgatag közeli szemlélője.

Ebben a rendezésben került előadásra a Wozzeck a Metropolitan Operában, s ez vált a közvetítések jóvoltából végtelenített térben hozzáférhetővé.

A kameráknak köszönhető „irányított tekintetet” hasonlóképp lebilincselte a látványvilág. A filmnézőnek nem árt hangsúlyozottan felhívni a figyelmét arra, hogy ez a csoda az „itt és most” élmény megörökítése. Tehát, élő előadás részese a jelen és a jövő érdeklődő zenekedvelője. Vagyis, minden, ami hatásos látványelem, a folyamatok része. Ilyen meggondolásból még inkább elismerésre méltó valamennyi közreműködő teljesítménye, a színpadkép-átrendező statisztától a nevesített szereplőkig.

A három felvonásból álló opera (háromszor öt képből, a III. felvonásban tartalmilag hangsúlyos zenekari „közjáték” közbeiktatásával) előadása szünet nélkül, egyvégtében történik – megszakíthatatlanul. A néző-hallgató tehát nem kap lehetőséget, mint a történetileg „hagyományos”, zárt számos operáknál arra, hogy – a színpadi idő természetéből adódóan – magában lereagálhassa a látottakat-hallottakat, átélve a szituációkat, érzelmeket-indulatokat. Az egyirányúsított időkezelés szinte lehetetlenné teszi, hogy közben tudatosan észleljük a zenei formákat, a nagyformán belüli visszarímeléseket, analógiákat. De nem is volt ez a zeneszerző szándéka.

Ebből következően, a közönség életszituációk koncentrátumát kapja, és nem kárhoztatható, aki előzetes ismeretek hiányában nem többnek fogja fel az operairodalom egyik legkomplexebb hallgatnivalóját, mint a film kísérőzenéjét. Aligha tűnik fel e zene „modernsége”, és ugyancsak elcsodálkozhat, arról értesülve, hogy a híres-hírhedt (igaz, mára inkább zenetörténeti zsákutcává degradált) „második bécsi iskola” prominens alakjának egyik főművét hallotta. (Járulékos lehetőség: a Wozzeck-élmény birtokában megismerkedni Berg életművének más darabjaival, majd ezeket a tapasztalatokat szembesíteni Schönberg és Webern zenéjével…)

Aki január 11-én tanúja volt a müpabeli operaközvetítésnek, egyértelműen emlékezetes élménnyel gazdagodott. Hogy a 20. századi operairodalom eme „mellbevágó” alkotása – miként a műsor-magazinban olvasható – „tragédia és komikum mesteri ötvözete”, vagy valami másról, többről van szó, azt ki-ki eldöntheti magában. Utólag megéri szembesülni konkrét adatokkal; Büchner és Berg egyaránt elképesztően „korai” látomásos sejtéseivel. Az alkotói felelősségérzet korszakos példái, amelyek immár időtlen értékükkel arra is figyelmeztetnek, hogy a művészet hatáskörét, funkcióinak érvényességi körét semmiképp sem szabad (és érdemes) leszűkíteni. A katarzis – akár módosult intenzitással – örök.

A „megközelítés”, vagyis az interpretáció természetesen változhat az idők folyamán – Kentridge sötét alaptónusú, ám a felvillanó színeknek épp ezáltal még nagyobb súlyt-jelentőséget adó rendezése telitalálat, amennyiben a napjaink számos borzalmával „megedződött” emberét empatikusan szólítja meg. Éppen ezért felesleges lenne a szavakat aprópénzére váltani, olvasmánynaplós tanulság-bölcsességeket leszűrni a látványvilág egyes elemeiből – teljes valónkra ható művészi élményt kaptunk. Illendő tehát minél több énekes nevét megtanulni a stáblistából (a salzburgi előadás közreműködői közül kizárólag – a nálunk a Wagner-napokon megismert-megkedvelt – Gerhard Siegelt láthattunk viszont a Kapitány szerepében). A címszerepet ezúttal a korábban elsősorban Mozart-énekesként ismert Petei Mattei alakította, Marie-ként pedig Elza van den Heevert láttuk-hallottuk. És a legnagyobb elismeréssel kell szólni az operaéletben gyakran háttérbe szorított közreműködőkről, nevezetesen a zenekari játékosokról, akik Yannick Nézet-Séguin irányításával fantasztikus teljesítményt nyújtottak. Miként a MET-közvetítéseknél szokásos beszélgetésekből (ezúttal az előadás előtt és után) kiderült, a karmester imponáló felelősséggel közelített a műhöz. A legkomplexebb partitúra, amellyel eddig találkozott – hangsúlyozta, és mindenki nagy szerencséjére sikeresen vállalkozott eme komplexitás hangzóvá tételére. Értő-tudatos kottaolvasásának bizonysága az a hangzáskép, amely a „figyelemelterelő” látványvilág nélkül, akár CD-felvételként is elementáris hatású lehet. És remélhetőleg, lesz is…

CÍMKÉK: