Jazztavasz – komolyzenészeknek is
Aki nem tudná: a Circlesongs a Sonynál jelent meg, műfaji besorolása: komolyzene.
Nem tudom, rajongói mennyit tudnak McFerrin sokoldalúságáról. Mármint nem előadó teljesítményének sokszínűségéről, amit elsősorban felvételeiről ismerünk, hanem arról, hogy mennyi tudásanyag és milyen maximalizmus rejlik produkciói mögött. Mondhatjuk, nem tartozik a közönségre – de a „szakmabeliekre” feltétlenül.
A hazánkban is többször vendégszereplő művész 2010 után idén (2018) május 3-án lépett fel a Müpában. Műsorának címe 1997-es felvételét idézte (Circlesongs), de már a Müpa negyedéves műsorfüzetének ajánlószövege sejttette: a művész ezúttal is teret ad „kereső” habitusának: „ezúttal az afrikai és közel-keleti hagyományokon alapuló meditációs és improvizatív, Circlesongs című lemeze újraértelmezését mutatja be vokalista kísérőivel”.
Aki nem tudná: a Circlesongs a Sonynál jelent meg, műfaji besorolása: komolyzene. Talán ezt is érdemes lett volna „megszellőztetni”, nehogy meglepetés érje azokat, akik számára McFerrin nem több, mint a „Don’t Worry, Be Happy” énekese (amúgy a szerzője is).
A jegyárak öt kategóriája is feljogosított a különleges élményre – ami nem is maradt el. Valóban „elhanyagolható” az a néhány látogató (mert „hallgatónak” nem szívesen nevezném őket), akik nem várták ki az előadás végét, csupán „krónikásként” említem ezt az adatot.
A tényleges tetszés mércéje az a hosszú vastaps volt, amellyel a közönség azt a ráadás szólószámot követően köszönte meg az élményt, amely után elköszönt az művész. És biztosra veszem: sokan voltunk olyanok, akik ezúttal valóban köszönetnyilvánításként tapsoltunk, nem pedig ismételt visszatérésre inspirálandó az előadókat.
Csak remélni merem, hogy az a sok lelkes fiatal, aki hosszasan állt sorba a diákjegyért, nemcsak a világhírességre volt kíváncsi, hanem hallgatta ÉS hallotta azt a kivételes élményt, ami élőben összehasonlíthatatlanul több, mint felvételről (kiváltképp manapság, amikor a fejlett technika szinte nem ismer lehetetlent, ráadásul a reális és virtuális valóság jelenségeinek az elkülönítése néha szinte komoly feladatot jelent).
Azoknak, akik több-kevesebb zenei előképzettség birtokában figyelmesen hallgatták a műsort, öröm lenne zenetörténetet – zeneelméletet, formatant stb. – tanítani. Élményszinten ugyanis fantasztikus tudás birtokába jutottak. A közönségét mindig „megénekeltető” McFerrin jóvoltából saját tapasztalatból élhették át a többszólamúság megannyi történeti típusát (amit a középkori zenében antifonálisként és responzoriálisként különböztetünk meg, a variációs formák alapját képező „ground”-ok hallható és szinte észrevétlen jelenlétét), de leginkább a kompozíció és improvizáció egy tőről fakadását. Mert élveztük a „szabadságot”, ám lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a közönség bevonásával is „nagyformák” születtek, formai fegyelem uralkodott – és amikor improvizatív közjáték feszegette a kereteket, azt mindenki egyformán élményként élte meg. A kiemelkedő képességű szólista és a közösségi „háttér” együttes produkcióinál külön élmény volt az irányításra figyelni (kellett, hiszen a különböző hangzó puzzle-k előadói nem tudhatták előre, mikor kerül rájuk sor). Játék volt ez a szó legnemesebb értelmében, amelynek szabálya a játékmester kezében volt, intései nyomán alakult a nagyforma, amelyet senki sem akart elrontani. (Vajon mennyire közismert a tény, hogy McFerrin Bernsteintől is tanult vezényelni?) Ugyanakkor érződött a „mi volt előbb, egyszólamúság vagy többszólamúság?” kérdés létjogosultsága is, amikor a kissé pontatlan intonációból adódóan mintegy „holdudvara” támadt némely szólamnak – ilyenkor viszont mindig jótékonyan korrigál a hallás, unisonónak értelmezve a mérhető eltéréseket is.
Az élményjelleg lecsengéséhez tartozik a koncertet követően a népes érdeklődés a felvételek iránt – és nem véletlen, hogy számos korong, sőt, album is gazdára talált. Csak azt sajnáltuk, hogy nem vihettük magunkkal hangfelvételen a koncert műsorát. Ám a Blue Note öt korongot tartalmazó albuma sokakat kárpótolt ezért. (06007 53769812)
Akkor is, ha végighallgatásuk során megerősödött a meggyőződés: az élő előadás élménye pótolhatatlan. Kiváltképp, ha maximalista igényű fellépőkről van szó, olyan vérprofikról, akiknél a turnék rutinja nem csökkenti a színpadi jelenlét intenzitását. Az pedig látványként is megunhatatlan, ahogyan hangszerek hangját hívja életre testéből McFerrin – miközben hangszínek sokaságával kápráztat el énekhangja óriási regiszteréből.