Sol Gabetta és az Orchestre de Paris hangversenye / MÜPA
A Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme volt az első állomása november 6-án annak a turnénak, amelynek folytatására Bécsben, Essenben, Berlinben, Münchenben, Frankfurtban és Brüsszelben került sor.
Sol Gabetta Fotó: Uwe Arens
Az Orchestre de Paris szólistájának, Sol Gabetta gordonkaművésznek korábban már többször is tapsolhattak fővárosunk hangverseny-látogatói, s a nálunk főként hangfelvételei alapján ismert Paavo Järvi is növelhette a rendezvény vonzerejét.
Tetszetős volt a műsor is, élén a zenekarnak és jelenlegi vezető karmesterének szánt Arvo Pärt-művel, a Silouette-tel, s a folytatásban a francia zeneirodalom két rangos darabjával, Saint-Saëns I. gordonkaversenyével és Berlioz Fantasztikus szimfóniájával.
Személyes észrevétel: kevés ismerős arccal találkoztam a nézőtéren. Ez megerősíti azt a meglátást, miszerint a rendszeres hangverseny-látogatók egy-egy zenekar (vagy koncertrendező szerv) bérleti sorozata, illetve a Müpa többnyire exkluzív rendezvényei mentén kötelezik el magukat, tehát – a lehetőségeik adta keretek között – viszonylag szűk szeletére koncentrálnak a gazdag választéknak. A bérleten kívül meghirdetett estek viszont olyan közönségréteget mozgatnak meg, amely nem tudja vagy nem akarja előadóink meghatározott csoportját figyelemmel kísérni (vagyis, az általuk kínált hallgatnivalókból részesülni), hanem alkalmanként-alkalmilag választ magának esti programot – esetenként ritkaságot, különlegességet.
Mondhatnám, még inkább feltűnő volt a szakmai érdeklődés hiánya – de ebből a szempontból inkább az az említésre méltó, amikor egy-egy világhírű fellépőt tisztelnek meg érdeklődésük jeleként nagy számú megjelenésükkel a hazai művész-kollégái. (Tudom, a gyakorló hangszeres művésznek, legyen zenekari vagy kamaraművész, illetve szólista, rendes munkaideje épp koncertidőre esik – tehát gyakran ténylegesen akadályoztatva van a hangverseny-látogatásban. Mégis, elszomorító, ha a hangversenyek „szakmai tanulságai” épp azáltal maradnak hatástalanok, hogy nem volt jelen a belőlük profitálni képes szakmai közönség.)
Az idén 80 esztendős Arvo Pärt egyébként is a világszerte gyakran játszott kortársak közé tartozik – idén, a jubileumi alkalomból nálunk is ugrásszerűen megnőtt műveinek koncerteken való játszottsága is (elég, ha a CAFé Budapest rendezvényeire utalunk). A Silhouette a legautentikusabb előadásban csendült fel; a művet e zenekarnak és (a szintén észt származású) karmesterének komponálta 2009-ben a szerző. Az autoanalízisek mindig érdekesek és tanulságosak – olyan többletet árulnak el a zeneszerző egyéniségéről, gondolkodásmódjáról, esetleg ars poeticájáról is, amelyre, ha véletlenül rátalálna, kétségkívül kétkedéssel fogadnánk el más elemzőtől, belemagyarázást gyanítva.
Álljon itt a műsorismertetőben idézett részlet: „Egy zeneszerző szemszögéből az Eiffel-toronynak sok olyan jellemzője van, amely egy zenemű szerkezetével hasonlítható össze: a szerkezeti elemek közötti kapcsolatok, a konstrukció átláthatósága és sok más. Még a mozdulatlanság is, mely az építészet fontos tényezője, de a zenének is kulcseleme. Végül művem rövid és könnyed lett, könnyed, mint egy tánc, egy keringő, kicsit kavargó, mint a szél, mely simogatja ezt a kolosszust”.
A szavakkal megfogalmazottakat megélhettük a mű elhangzása során (akár előbb, akár később olvastuk őket).
Sol Gabettát hallgatva Saint-Saëns a-moll gordonkaversenyének szólistájaként, egyszerűen csak gyönyörködhettünk a ritkán játszott mű szépségében, s csak utána töprenghettünk el azon, vajon miért kerül perifériára a nemzetközi koncertrepertoár versenymű-irodalmában. A szólista szólamának nehézsége aligha lehet indok – talán az a „zenei anyanyelvi háttér” hiányzik a nem-francia zenekaroknál, amely nemcsak érteni, de élvezni is tudja Saint-Saëns dallam- és harmóniavilágát, a formai építkezésről a figyelmet szinte elterelő hangszerelést? A gyakorlatból tudva, hogy „egy hallás – nem hallás”, hogy a nagy élmény is eljusson a felismerési szintig, többszöri újrahallgatás szükséges, csak remélni lehet, hogy a hallgatóság soraiból sokan éreznek majd késztetést, hogy újrahallgassák e művet (Gabettával vagy mással, élve a legkülönbözőbb – köztük ingyenes internetes – zenehallgatási forráslehetőségekkel).
Lekötötte a figyelmet a gyakran hallható (tehát, ismertnek tekinthető) Fantasztikus szimfónia előadása is, éspedig azáltal, hogy minden hatásvadászatot nélkülözően tudott hatásos lenni. Nem kétséges: az 1967-ben alapított (tehát, történeti léptékkel mérve fiatal) zenekar repertoárdarabjai közé tartozik. Ugyanakkor épp az előadás frissessége, mondhatni, élményszerűsége volt meglepetésszerű; a zenekari játékosoknak az a minden pillanatban intenzív jelenlétük, amellyel például a hosszú szünetek utáni belépést várták a szín- vagy épp effektusfunkciót betöltő szólamok játékosai. Megszokásnak, kiégett rutinnak nyomát sem éreztük.
Paavo Järvi Fotó: Jean Christophe Uhl
A 2010 óta az első karmester funkcióját betöltő Paavo Järvi (Neeme Järvi idősebb karmester-fia) úgy kidolgozta a zenei folyamatokat, hogy – a szó legnemesebb értelmében – szinte feleslegessé tette az irányítást. Ilyesfajta zsigeri együttműködést olyan karmesterek tudnak életre hívni, akik hosszú ideig intenzíven dolgoznak egy-egy zenekarral.
Az Orchestre de Paris sajátos minőségének létrejöttében kétségkívül szerepe van annak, hogy több dirigensével körülbelül egy évtizedig dolgozott együtt – vagyis, volt ideje megtanulni egy-egy partitúraolvasó gondolkodásmódot, s annak mozdulatokban való leképezését, s a váltásokkor, poliglott módon átértelmezni a jelzésrendszereket. Az együttes életre hívás Charles Munchnek köszönhető, az első években Karajan és Solti formálta, majd az évtized-léptékű irányítók (Barenboim, Bicskov, Christoph von Dohnányi, Eschenbach) gazdagították tapasztalatait. Paavo Järvi neve méltán került e nagy nevek sorába – s nagy öröm, hogy a személyes találkozás közvetlen élménye hívta fel a figyelmet a követhetetlenül gazdag és értékes nemzetközi kínálatban e zenekar értékére.
Müpa, 2015. november 6.
