Benjamin Britten: A csavar fordul egyet – Müpa
Szeptember 9-e különleges nap a főváros kulturális életében. Ezen a napon nyílt meg a 22. ARC közérzeti kiállítás (mely egy hónapig látható a Bikás parkban), és került előadásra a Müpában Britten operája, A csavar fordul egyet.
Amely másnap is látható-hallható, előzetes beszélgetéssel az Előadóteremben, ahol J. Győri László vendége Szabó T. Anna és Dragomán György volt. A kiállítás központi gondolata a „Világ buborékjai, egyesüljetek”, Fischer Iván pedig ezzel a mondattal kezdte az ismertetőfüzet bevezetőjét: „Buborékban élünk”.
Benjamin Britten kétfelvonásosa az 1954. szeptember 14-i ősbemutató után csaknem félévszázados késéssel jutott el Budapestre (2004. február 2, Erkel Színház), majd néhány nappal a 68. évforduló előtt kelt új életre. A BFZ egyik legjelentősebb projektje a Fischer Iván Operatársulat, amelynek produkciói rendre megkülönböztetett érdeklődést váltanak ki. Így történt az opera-thrillerként beharangozott Britten-mű esetében is. A hat (külföldi) énekes-szereplő és a Budapesti Fesztiválzenekarnak a hangszeres kíséretet realizáló 13 tagja maradandó zenei élményt nyújtott, amihez emlékezetes látványvilág társult.
Az egyértelmű siker ellenére különböző súllyal-jelentőséggel kapott helyet a „buborékokban” a produkció. Közhelynek tűnhet ez a megállapítás, ám fokozottan érvényes, mivel – mondhatni – enigmatikus műről van szó. Ráadásul, a rétegzettséget növeli az opera alapjául szolgáló kisregény (Henry James: A csavar fordul egyet) előzetes ismerete (avagy nem-ismerete). És az sem közömbös, hogy a korábbi budapesti előadás ismeretében avagy „első látásra/hallásra” találkozik valaki a művel. És ott sorjáznak még a második előadást megelőző beszélgetésben felvetett gondolatok, kezdve attól, hogy miért olvasunk horrort, mit jelenthetett a korabeli (angol) olvasónak a thriller-történet, egészen addig, hogy mi késztethette Brittent e témaválasztásra. Kérdések, amelyek közül némelyek gondolatébresztőként foglalkoztatják majd a buborék-tulajdonost, s válaszok, amelyek „belakják” a befogadói teret – és megannyi lehetőség, hogy találkozhassanak buborékok a közös tartalmak révén.
Aki minimális tájékozottsággal érkezett a Nemzeti Hangversenyterembe, elfogulatlanul (és befolyásolatlanul) találkozott a művel, amely kétségkívül első hallásra „megadta magát”. Mármint az összes talányával együtt. Aki pedig – akár csak a helyszínen hozzáférhető információs anyagokból tájékozódott, szembesíthette friss „elvárásaival” az operát. A második előadás szünetében megannyi csodálkozó megjegyzés jutott kifejezésre, éspedig jó értelemben. Senki sem a thriller „izgalmait” kérte számon, hanem – lám, mit tesz az idő, és az ingerküszöb módosulása – már-már „világos”-ként fogadta el a látottakat-hallottakat: hogy is ne, hiszen a gyakorlott operalátogató (vagy akárcsak mese-olvasó) megannyi műfaji sajátosságot eleve tudomásul vesz, ráadásul a virtualitás egyébként is számottevő része lett napjaink életének.
Zenére-figyelés légkörében zajlottak az előadások (volt szerencsém mindkettőn részt venni), mondhatni, pisszenésmentesen (ritkaság ez a koncerttermi gyakorlatban!). Életre kelt a mű, folyamatában lettünk beavatottjai a történéseknek. Az irodalmi előzmény és az operalibrettó eltéréseire (hangsúlyeltolódásaira) inkább csak később gondoltunk vissza (avagy a szünetben osztottuk meg az észrevételeket), ami további örömteli tünete annak, hogy kialakult egy óriási közös-buborék, amely örömteli atmoszférát biztosított valamennyi résztvevőnek.
Rendkívül hasznos volt, hogy a tartalmas műsorfüzet is segítette a közönség tájékozódását. A már említett bevetőben Fischer Iván felhívja a figyelmet arra, hogy a kisregényben meglévő kétértelműséget Britten „új szintre emelte”, és oxigénnel dúsította a buborékokat a konklúzióval, miszerint „Kinek van igaza? Lehet választani.” És az így felszabadított érdeklődő immár nem érezte szükségét annak, objektív igazságokat keressen, mintegy fekete-fehér ellentétpárra szűkítve le a kétségkívül színes (realitás és képzelet színterein játszódó) történetet.
Volt miben gyönyörködni! Miah Perssont (Nevelőnő) régóta szívébe zárta a BFZ közönsége, Laura Aikin (Mrs. Grose) inkább felvételekről ismerős. Külön felfedezést jelentett Andrew Staples (Peter Quint, aki a Prológussal vezette be a megjelenítendő világba a publikumot), hangjának virtuóz kimunkáltságával és remek játékával egyaránt. Allison Cooknak kevésbé hálás szerep jutott (Miss Jessel), a két gyerekszereplő viszont megintcsak az angol vokális kultúra (és képzés) magasiskolájának tanúbizonysága.
Az operák szövegének kivetítése (magyarul és angolul) megkönnyíti a hallottak értését – ezúttal nemcsak nélkülözhetetlen és hasznos volt, hanem azt a(z intellektuális) sikerélményt is adta, hogy a szövegolvasás nem vonta el a figyelmet a látványról. Némi angoltudással rendelkezők emellett akár mindkét nyelvű szöveget is követhették, anélkül, hogy bármi látvány-mozzanatról lemaradtak volna. (Az már csak hab a tortán, hogy a beszélgetés író-vendégei felhívták a figyelmet arra, hogy néhány kulcs-szó többjelentésű – tehát az anyanyelvű közönség további összekacsintás-lehetőséggel gazdagabban tájékozódhatott a kimondatlan-kimondhatatlan információk útvesztőiben.)
Mint megannyi, a Müpában színre kerülő operában, ezúttal is azt érezhettük: teljes értékű a látványvilág, amit kapunk. Ugyanakkor nem terelte el a figyelmet a lényegről: a zenemű egészéről. A szakmabeli „fél füllel” regisztrálhatta a kompozíció egyes, akár első hallásra feltűnő jellegzetességeit, s azon belül főként a legtöbb szólam szólisztikus jellegű igényességét, valamint a hangszínkombinációk érzékeny kidolgozottságát.
A két előadás közönsége méltán érezhette magát megajándékozottnak. Csak azon lehet sajnálkozni, hogy – közös átélés hiányában – az élményeknek csak a felszíne megosztható, ily módon a zenebarátoknak csupán szűk köre részesülhetett ebben a kiváltságban. (A kívülálló – nem sejtve, avagy nem akarva tudomást venni „egyéb” szempontokról – ezúttal is azon sopánkodhat: mennyire nem rentábilis, hogy ennyi befektetett munka, ennyi élmény-lehetőség csupán kevés alkalommal juthat kifejezésre.)
