Bécsi Filharmonikusok
Jelenségként elég róla ennyi – „világszerte” köztudott, hogy helyszíne Bécs, a Musikverein „Aranyteremként” ismert nagyterme, ahol a Bécsi Filharmonikusok hetedik évtizede köszöntik vérbeli bécsi zenével az újévet, rangos dirigens irányításával.
Rádió- és televízióközvetítések jóvoltából a világ 90 országába jut el a műsor, amelynek élő adása mind több család újévi programjának szerves része. Mondhatni, az újévi koncert meghallgatása élő hagyománnyá vált, és hódító útjának további állomását jelenti, hogy – a technikai fejlődésnek köszönhetően ̶ voltaképp bármikor felidézhető.
Elvileg tekinthető lenne megszokásnak is (ha Újév, akkor a bécsiek újévi koncertje), azonban a műsorösszeállítás (az örökzöld kedvencek mellett ritkaságok, érdekességek), valamint a dirigens személye mindig tartogat meglepetéseket. Azoknak is, akik – életkorukból adódóan – „törzsközönségét” képezik a rendezvényeknek, és az utánpótlás-hallgatóságnak is. Ilyenkor elcsitul a bírálókedv, annál inkább eleven a lelkesedés-keltette figyelem. Amikor a néző-hallgató – többnyire spontán módon ̶ „felfigyel” olyan mozzanatokra, amelyek segítségével konkretizálni tudja, miért jelent számára különleges élményt a hangverseny egésze, vagy valamely műsorszáma. A zenéből (előadásból) így kinyert szempontok pedig a továbbiakban befolyásolják zenehallgatói igényességét, mondhatni, zeneértését. Az idei rendezvény kivételesen gazdag tárházát kínálta az ilyesfajta lehetőségeknek.
Ismét Riccardo Muti volt a karmester, az előadóművészet-történet megkerülhetetlenül jelentős alakja, akivel gazdag közös zenei múltja van az együttesnek. Muti (*1941. július 28) és a Bécsi Filharmonikusok közös művészi munkája 1971-ben kezdődött, azóta több mint félezer közös koncertjük volt, s a megbecsülés jele, hogy a 40. évfordulót (egyúttal Muti 70. születésnapját) ritka elismerés tette emlékezetessé: 2011 óta Muti a Bécsi Filharmonikusok tiszteletbeli tagja.
Rendszeresen kapott felkérést az Újévi hangversenyek vezénylésére is: 1993, 1997, 2000, 2004, 2018, majd a pandémia idején 2000-ben a közönség nélküli rendezvényre – e sorozat ünnepélyes lezárására került sor 2025. január 1-jén. Adatok – vélhetnénk, de az előadás tanulsága, hogy valamennyi közreműködő tisztában volt e koncert mérföldkő-jelentőségével.
A koncertező művészek (együttesek) „munkahelye” a pódium, a feladatokat a produkciók jelentik – a szolgálati idő folyamán kétségkívül kophatnak az élmények, ki-ki szert tesz rutinra, annak áldásos és átkos hatásával egyaránt. S ha a magas hőfokon való izzás, az értékekkel való foglalkozás, az értékteremtés kihívása megannyi inspiráció forrását is jelenti, időről-időre kísért a monotónia veszélye. Az olyan ismétlésé, ismétléseké, amelyek során nem új interpretáció születik, hanem pusztán – a korábbi teljesítményekhez képest – reprodukció. Kiváltképp fennáll ennek veszélye, amikor a feladat sem zenei, sem játéktechnikai szempontból nem jelent kihívást. Amikor mind a karmester, mind a zenekar „önjárónak” véli a darabokat. Az újévi koncert ékesen bizonyította, hogy az ilyesfajta meggondolások korántsem szükségszerűek. Mint dzsinn a palackból, kiszabadultak a zenekari játékosok emlékei, és olyan, a karmesterrel egymást inspiráló jelenléttel játszottak, ami látványként (is) lebilincselte a hangversenyt távolból hallgatót.
Otthoni (társaságbeli) zenehallgatásnál rendre ott kísértenek a figyelem-elterelő mozzanatok, amelyek szinte háttérzenévé degradálják a zenét. Ezúttal a hangversenytermi zenehallgatás legmagasabb fokú odaadását váltotta ki az előadás. Mondhatni, aktivizálta a hallgatót.
Része volt ebben a felvételkészítés rendkívül ritka lényegre-törésének is. Kinek ne lennének nagy számban bosszantó emlékei arról, hogy a legszebb zenekari szólókhoz más hangszeresek látványa társult, vagyis a felvétel által irányított látvány köszönőviszonyban sem volt a hangzással. Nos, ilyesmire ezúttal nem lehetett panaszunk. Sőt! Megmosolyogtató örömforrás volt például felfedezni a madár alakú okarinát A falusi fecske előadásakor, és a csiripelés visszatérésekor már vártuk is a látvány visszatérését – és nem is hiába. Ez csak egy kirívó példa, de szinte mindvégig hasonló élmény-bónuszokkal lettünk kényeztetve. Igaz, ezúttal csak a szuperlatívuszok mértéke változhatott – aligha lehetett volna „rossz megoldást” találni a pódiumon, avagy a nézőtéren. Mert az ellesett pillanatok is informatívak voltak – néha már-már Ingmar Bergman csodálatos filmjének, A varázsfuvolának emlékezetes közönség-reakcióit idézték emlékezetünkbe. A látványvilágot illetően is munkált a kritikátlanság: a néző csakhamar belátta, nem lehet egyszerre mindent „szemmel tartani”. Miközben néha arra vágyott, bárcsak mindvégig Mutit láthatná – máris érkezett olyan megörökített impulzus a zenekarból, amely meggyőzte a látvány-irányítás indokoltságáról.
Aki látvány nélkül gyönyörködött a hangzásban (rádióhallgató), kevésbé kerülhetett közel az előadás különlegességének „titkához”. Általánosságban azonban aligha tévedett, amennyiben érezte az intenzív jelenlét állandó kisugárzását. A néző számára az lehetett a tanulság, hogy az egyébként „lila gőz” hatású szubjektív értékelések igazságtartalmát konkrétan megtapasztalhatta, részben épp a fantasztikusan lényegretörő látványtervezésnek köszönhetően. Ahogyan az ütős – mintegy startra készen – „várta” belépését, előre rákészülve az akár csupán kéthangos (ám a forma szempontjából rendkívül fontos) játszanivalójára, a megvalósult hangzással együtt élményszámba ment. Csakúgy, mint az éppen nem játszó muzsikusok parányi mozdulatai, mimikái, amelyek a folyamatban való aktív részvételüket bizonyították. És a szemkontaktusok a karmesterrel! A Bécsi Filharmonikusok számára a zenei anyanyelv alaprétegéhez tartozik az újévi koncertek műsora – mégsem hagyatkoztak a zsigeri rutinra. És milyen közös örömforrás lett egy-egy agogika, amelynek mértékét néha talán még „bécsiesebbre” poentírozta a tiszteletbeli bécsi dirigens! Élt valamennyi hang, folyamatokból épültek a formák, s mi sem bizonyítja az interpretáció értékét, mint hogy a visszatérések (ismétlések) mennyiségét sohasem sokallottuk, hála a minőségnek. Muti is élvezte azt a szabadságot, amely a rugalmas tempó-kezelésben is megmutatkozott. Különleges élmény lehet megélni, hogy a nagy létszámú együttes eme szabadságot tökéletes harmóniában tudja megvalósítani. A szabadság pontosságát – a pillanatnyi ihlet hatására, központi irányítással. Ami továbbá szélsőséges dinamikákkal is hozzájárult a kivételes hatáshoz. Mámorítóak voltak a leheletfinom tutti-hangzások – ilyen környezetben elég a triangulum látványa, hogy „belehalljuk” hangját az összhatásba akkor is, ha alig jön át a közvetítésben.
Amit a rádióhallgatók is érezhettek, tanúsíthatják a televíziónézők: a Straussok és kortársaik zenéje az előadók közvetítésével jutott el a közönséghez. Rajtuk keresztül áramlott, tehát a hatásból, a kifejezés által semmi sem veszett el. Ezt bizonyította az a mosolygós légkör, amelytől még a fúvósok is csak a legfelelősségteljesebb játszanivaló idején tartották távol magukat. Ennyi mosolygó vonóst (akikből az oldott arckifejezést kizárólag a muzsika váltotta ki!) ritkán látni. A belülről fakadó harmónia, öröm (a muzsikálás által: örömszerzés) hatása elementáris erővel jött át a készülékeken. S hogy a távoli néző/hallgató reakciója adekvát, azt visszaigazolta az Aranyterem nézőterének megannyi pillanatképe is. Ennél szebb búcsút (ezúttal: az újévi koncertektől) alig képzelhet el harmóniában együtt muzsikáló karmester és zenekar. Ami ebben a vonatkozásban zárlat, az újévi hangversenyek sorozatában „világítótorony”, inspiráció a következő meghívott karmesterek számára – s általánosságban: tanulsággyűjtemény a gyakorló muzsikusok számára. Magas mércével indult 2025!
