Bartók Béla: A fából faragott királyfi – A kékszakállú herceg vára – Operaház
Vajon miféle csillagállásra lenne szükség ahhoz, hogy a három Bartók-egyfelvonásos újra egy estén kerüljön színre az Andrássy úti zenepalotában?
A fából faragott királyfi – Carulla Leon Jessica, Balázsi Gergő Ármin – Fotó: Berecz Valter
Boldogult kamaszkorom elején még volt szerencsém egybelátni a valójában háromfelvonásos Férfi-Nő dráma szerves egységét. Vajmi keveset értettem belőle; viszont előzetest kaptam a felnőtt létezés majdani érzelmi viharaiból. Azóta is vitáznak koreográfusok, rendezők és direktorok – nem a szerelem filozófiájáról – a helyes játszási sorrendről. Vannak szcenikai érvek, s vannak dramaturgiaiak, s lehetséges egy keletkezéstörténeti sorrend is. Csak az bizonyos, hogy szerencsés operalátogató az, aki egy estén látta/hallotta Székely Mihályt, Lakatos Gabriellát és Fülöp Viktort, hogy a többi szereplőnagyságot ne is említsem. Boldog ötvenes-hatvanas évek, amikor a lehetséges világsztárjaink útlevél híján az Ybl-palotában csillogtatták zseniális képességeiket. (Kérem a gyanakvó huszonévest, ne a Kádár-kor dicséretét olvassa ki ez utóbbi mondatomból.)
Miért is nincs egyben a három? Miért két Bartókok kapunk csupán, vagy néha csak egyet, hozzácsapva a kétfelvonásos Székelyfonóhoz. Most a Mandarin maradt le, az a csodálatos, amelyet botrányos betiltások öveztek a huszadik században, Kölntől Budapestig. Sokáig tartana a három darab egy este? Lehet korábban kezdeni, mint a legtöbb Wagner-zenedrámát.
A fából faragott királyfi – Rónai András, Carulla Leon Jessica – Fotó: Berecz Valter
Sejtem a választ, miért csak kettő ez a három. A fából faragott királyfi Győrből jött, A kékszakállú herceg vára egy dán sztárrendező szellemi terméke még 2018-ból. Hogy szégyen-e vagy sem a tény: a pesti Operaház nem tud vagy nem akar kiállítani saját produkciójában egy saját Bartók-estet, azt most nem firtatnám. Olyan ez, amikor a kitűnő étterem pincére a szomszédba megy kedves törzsvendége kívánságát teljesíteni, mert amit a túl igényes fogyasztó akar, nincsen az étlapon. Jól jártunk? Nem tudom, most próbálom megfejteni.
A fából faragott királyfi Velekei László koreográfiájában került a szellemi étlapra. Talán ez a Bartók-opusz feszegeti a modernitás utáni poszt-poszt korszak legfájóbb kérdéseit. Miért a látszat uralkodik a világunkban? Miért a talmi csillogás arat diadalt, nem is ideig-óráig, hanem egészen sokáig, majdnem az idők végeztéig. S ha ezt a filozofikusnak tetsző kérdést a hétköznapokra fordítjuk le, s a nemek közti kapcsolatokra fókuszáljuk, akkor aztán szinte mindig a fabáb győz. Két férfi írta férfidráma ez, azaz csak egy tetszetős librettó. Feministák tiltakozhatnak: a fiúkák is szimplácska leánykák csapdájába zuhanhatnak, nemcsak a királykisasszonyokkal esik meg, hogy egy bábuba esnek bele.
Bartók Béla ezt már tudta százegynéhány évvel ezelőtt. Azaz pontosítsunk, a másik Béla, a Balázs is akadémiai székfoglalót tarthatott volna a párkapcsolatok negatív kavalkádjáról. De mit tud ez a koreográfia? Követi-e Balázs-Bartók szövegkönyvét? Egyáltalán, kell-e követnie? Kell-e ragaszkodnunk emlékezetes régi rendezések, múlt századi balettművészek mégoly nagyszerű teljesítményeinek árnyképéhez? Nem, hogyha megkapjuk a táncosoktól, muzsikusoktól, karmesterektől, rendezőktől független alapélményt, a már-már eszelős álmot, hogy győzzön a jó, hogy bukjon gépember, netán egy Olympia-babát verjen szét egy dühös megcsalatott (bocsánat az áthallásért, bocsánat Offenbach és E. Th. A. Hoffmann).
A fából faragott királyfi – Felméry Lili – Fotó: Berecz Valter
Kérdezem hát, megkaptuk most ezt az élményt? Nem kaptuk meg. A sztori nem lett nagyon más, Carmen ugye nem maradhat életben rajongó tizedese oldalán (újabb elnézést, az újabb operista hasonlatért). Persze, hogy a királykisasszony és a királyfi lesznek egymáséi. De már a tény, hogy a fabábot életre keltő táncos 10 pontos tornamutatványai lopják be magukat a nézők többségének szívébe – jelez valamit. Sőt, sok mindent jelez. Nemcsak azt, hogy a produkcióban mennyi felsorolhatatlan, nevesíthetetlen remek mozgásművész kap szerepet. Azt is jelzi, hogy bedőlünk a csalásnak, ki sokáig, ki csak percekig; élvezzük a látványt, miközben az igaz szerelmes szenved valahol a díszlet sarkában. Summa summárum: mintha a bartóki lényeglátás áldozatul esne egy ingatag koncepció oltárán.
S akkor hátra volt még a fekete leves.
Jött a herceg, jött a kastély, jöttek az ajtók, kezdetét vette a kulcskéregető játék. Azaz jött a nő. Az egyedüli, a rajongott, a kíváncsi. Egy világdráma zajlik alig egy óra leforgása alatt, amit egy szűk szobában is elő lehetne adni. Ez ugyanis a szöveg írója, megint Balázs Béla, szerint a lélek színpadán történik. Férfi és nő hogyan is érthetné meg a másikat, hiszen mindegyikük mást akar: az egyik Férfit, a másik meg Nőt. Karinthy Frigyes bonmot-ja nem segít hőseinken. Mi is a téma? A férfilélek szépsége és egyidejű szörnyűsége? A női kíváncsiság és akaratosság bűnhődése? Kékszakállról tudjuk, hogy valóban élt, és valóban rossz vége lett – a vérpadon. De itt Balázs Béla szövegkönyvében, ami nem kellett Kodálynak – a titok a főszereplő. Nem az a palástolt szörnyűség, hogy ott lennének a régi asszonyok „legyilkolva s vérbe fagyva”. A csudákat! Azok a nők élnek mind, kivétel nélkül. (Jobbféle rendezésekben elő is jönnek, gyönyörű ruhákba öltözötten – de ezt most hagyjuk.)
A múlt jelen van. Ez a Kékszakállú igazi drámája. Nem tud szabadulni asszonyaitól, felruházza őket emlékei kincseivel. Ám Judit nem szerethet így, ő egész embert akar, nem egy szellemi Don Juant, aki folyton fejben lapoz, netán méricskél, ebben vagy abban ki volt a jobb. Ha igazán szeretünk, egészen oda kell adnunk magunkat, mindenünket a jelennek. Kékszakáll képtelen erre, így Judit is belekerül az emlékek éjszakájába, s mindig sötét lesz már, éjjel, éjjel, éjjel…
Nohát ezt kellett volna eljátszatni a ragyogó énekesekkel.
Mi lett belőle? Kevés Bartók, kevés Balázs – a Bélák ez estén, ebben a produkcióban sarokba lettek állítva. Egy magyar rendező talán tisztelte volna annyira a kivételesen valódi költői szöveget, hogy nem megy szemben vele. De hát Kasper Holten úr dán, mit tud ő az ősi magyar nyolcas verselésről? Nagyon sok operával meg lehet tenni, hogy a szöveg ellenében játszatja az énekeseit a rendező. Jónéhány opera paródiaszerű szövegismétléseire, a „gróf, gróf vízbefúlt” szerű marhaságokra, bármit lehet csináltatni az énekesekkel. Ám A kékszakállú herceg vára indítását nem énekelheti a bariton egy meleg dunna alól, boxer-alsóba vetkezetten. Láttam én már pár éve e színpadon vizesárokban, azaz a könnyek tavában meghempergetett olyan Kékszakállút, hogy a jeles basszbaritonnak fürdőköpenyben kellett meghajolnia a legvégén.
A kékszakállú herceg vára
Egy festőműteremben vagyunk, valahol az utca szintje alatt, ezt sejteti a túlontúl tágas díszlet. Hősünk képzőművész, ám nem sokra becsüli az életművét – bár kulcs helyett egy ecsetet dob kíváncsiskodó éjszakai kalandja lábai elé – szíve, lelke helyett. Mi a csudát, vagy inkább ki a csudát képzeljek a balázsi lélek színpadára, ehelyett a festékfoltos nadrágba bújó félalkoholista – vagy tán egészen az – alak helyébe?! Aki annyira sem becsüli a műtermében sorakozó életművét, hogy a nagy C-dúr harmónia, az ötödik ajtó nyitásának tiszteletére, felgyújtja azt.
Tűz a színpadon, folyik a gáz a csövekben, vagy valami más túlbiztosított éghető anyag, és sokezernyi csillagszóró bűze tölti be hosszú percekig a nézőteret, talán felmegy a szaga a harmadik emeletig, nehogy az olcsóbb jegyek gazdái mellőzöttnek érezzék magukat. Tudja még valaki, mi az a meiningenizmus? Hírlik, Eisenstein is tüzet gyújtott egy színpadi rendezésében. A katarzis viszont elmarad. Az ötödik ajtó nem tud nagyjelenet lenni. Hallom az ellenvetést, minek ide nagyjelenet? De hát operában vagyunk, nem egy mellékutcai szegényszínházban, ahol különb dolgok is megesnek olykor, rendezés ürügyén. Kapunk viszont erőltetett happy endet. Judit, miután negyedik asszonyként eltűnik egy addig láthatatlan lefelé vezető lépcsőn, később visszajön, hogy már időn és zenén túl, összeboruljon a minden titkát kimondott férfiúval. Ezt látva nem tudtam elhessegetni a gondolatot: nemcsak egymásnak örülnek, talán annak is, hogy vége ennek az estének.
A kékszakállú herceg vára
A nagyérdemű persze tapsol, nálunk csak Ljubimovot fütyülték ki az Erkelben, híres-hírhedt Don Giovanni rendezése után. Az énekesek meg is érdemlik az ünneplést. Bár a Juditot alakító Vörös Szilviát más jelmezbe öltöztettem volna, de énektechnikailag leghálátlanabb feladatát, a zenekari tuttik áténeklését sikerrel oldotta meg. Bretz Gábor mint Kékszakállú hangilag és fizikailag tökéleteset ad, ám nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy ez élete nagy szerepe, mint teszem föl Melisnek volt Don Giovanni. Mit hiányolok? Az ő kékje nem Bartóké. Kékszakállú, bármit ír a középkori legenda, egy megtört, megértő szívre vágyódó, örök vesztes, folyton visszautasított figura. Bretz viszont egy meglehetősen érzéketlen macsót hoz be a színpadra, azaz dehogyis hoz, csak kibújik a takaró alól, s méregeti a nőt, kit is hozott föl előző este oda, ahol tengeti nappalait. Dehogy van éjjel. Ezen a színpadon józan nappali fény van, s marad is. Ha azt üzeni Kasper Holter, a rendező-sztár, hogy így élünk, ez e helyzet – meglehet, igaza van. Ám hogy a két Béla, a mi Béláink mit szólnának, meg nem mondanám, csak sejtem.
(Utóhang) A földszinti jobb négyes páholy az egész este során üresen maradt. Valaki nem jött el. Odaképzeltem néhai Fodor Gézát, a kitűnő esztétát, a zenetudós operadramaturgot. Gondoltam, a ruhatárnál majd megkérdezem, mit szól az egészhez. Ám csak egy idős úr háborgott, nem is a rendezés vadhajtásait kifogásolta, csak annyit mondott, hogy ezt az énekszólamot ő is teljesítette volna.
Nosza, lehet próbálkozni.
Bartók Béla: A fából faragott királyfi – A kékszakállú herceg vára. Operaház, 2023. február 17.
