Baráth Emőke, Philippe Jaroussky és az Ensemble Artaserse hangversenye a Müpában
Az est csodáját a két énekhang harmóniája jelentette. Nem tudom, kik értékelték ezt jobban, akik ismerik Jaroussky és Baráth Emőke közös felvételeit, vagy akik itt-és-most szembesültek először ezzel a jelenséggel.
Szeptember 13-án a kezdődő új évad egyik „bombabiztos” közönségsikere beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A nyár folyamán az értékes élményekre kiéhezett hallgatóságot elsősorban az előadók vonzották – nem véletlen, hogy nem a programmal, hanem az előadókkal hirdették meg az estet. Az sem biztos, hogy mindenki előre tájékozódott a műsorról – Jaroussky megunhatatlan élmény, és külföldön megalapozott karrierjének hatására mind többen „fedezik fel” maguknak a hozzá fűzött reményeket hamar beváltó magyar énekesnőt is.
Händel-kaleidoszkópot kínált a műsor, amelyet kedvvel és lelkesedéssel a kontratenor állított össze, oly módon, hogy az érzelmi-indulati töltésű áriákból és duettekből afféle sztori kerekedjék ki. Legalábbis ezzel kecsegtették az érdeklődőket – akik, valljuk meg, korántsem a folyamatot értékelték elsősorban, hanem azokat a rövidebb-hosszabb lélegzetű áriákat és duetteket, amelyek néhány hangszeres intermezzo közbeiktatásával megunhatatlanul sorjáztak. Az elképzelés a folyamatjelleget tartotta szem előtt, ámde nyilvánvalóan számoltak azzal, hogy a mindenkori közönség közben időről-időre hangot ad tetszésének. S így is történt.
A program összeállítása nem egyetlen alkalomra készült; a többszöri előadás során (legyen akár turnészerű sorozat keretében, akár időről-időre egy-egy alkalommal ismét felelevenítve) szerves egésszé kovácsolódott össze, amit azért érdemes külön kiemelni, mert ez a szervesség minőségfaktorrá vált: nincsenek mellékes mozzanatok, tehát a hangszeregyüttes mindkét funkcióban egyenrangút produkál, kísérőként és önálló tételekben egyaránt.
A minőségigény állandó, ám mégsem fárasztó sem az előadóknak, sem a hallgatóknak, hiszen a játszani való (illetve hallgatni való) változatos. És ez a változatosság gyönyörködtet!
Az egész produkció különleges erényének a személyességet tartom, azt, hogy az előadók valamennyien kedvvel vesznek benne részt. Ez a kedv korántsem megtervezett koreográfia szerint jut kifejezésre; sőt, épp ellenkezőleg! Bármerre kalandozzék is a tekintet, ellesett pillanatokra jócskán van lehetőség. Az Artaserse játékosai összeszokott együttesként muzsikálnak – s akinek épp nincs játszanivalója, szinte közönséggé minősül. Az együttes, amelyet néhány muzsikus barátjával Jaroussky hívott életre 2002-ben, tagságában változik az idők folyamán (a műsorfüzetet böngészve kiderül: az alapító tagok közül már senki sem játszik benne), de az aktív-kreatív szellemiség átörökítésre került. Szükség is van erre, hiszen karmester nélkül játszanak (ami kamaraegyüttesnél megszokottnak tekinthető), ám a koncertmesteri irányítással szinte egyenrangú az az egymásra figyelés, ami a műsor alapos ismeretén alapul. Mintha minden játékos valamiféle vezérkönyvből követné a zenei események menetét. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a barokk korban magától értetődő díszítőpraxis lehetőségével csupán szerény mértékben élnek, különös tekintettel arra, hogy az énekes számoknál nem rájuk irányul az érdeklődés reflektorfénye. (Mondjuk, a mélyvonósok hangszépségén időnként lehetne még dolgozni – néha a kifejezőerő érdekében már-már háttérbe szorul az intonáció…)
Az est csodáját a két énekhang harmóniája jelentette. Nem tudom, kik értékelték ezt jobban, akik ismerik Jaroussky és Baráth Emőke közös felvételeit, vagy akik itt-és-most szembesültek először ezzel a jelenséggel. Mert mindegyre megújuló csodája az előadóművészetnek, hogy más „tudni” valamit, és más hatású annak a „megélése”. Ráadásul a látvány is többletélményt adott: a hangversenypódiumon otthonosan mozgó énekesek, akik felerősítő gesztusaikkal élték a szerepüket, már-már testbeszéddel is megjelenítve az érzelmi-indulati töltéseket.
És attól, hogy valamennyi előadó „élte”, a szó legnemesebb értelmében, a szerepét, bevonták ebbe az erőtérbe a hallgatóságot is. (Hogy mennyire „természetesen” életszerű a viselkedésük a pódiumon, jó példa, ahogyan reagáltak a tervezett kezdés pillanatában megszólaló – majd ismételten megszólaló – mobiltelefon csengőhangjára. Nem sértődötten, amiért a jogos elvárás nem teljesült, hanem valami mélységes emberi derűvel, mintegy regisztrálva: hát itt is…)
A zenehallgatás ezen az estén aktív cselekedet volt, s ennek ékes bizonyítéka, ahogyan az ismétléseket-ismétlődéseket végigélték a hallgatók. A plasztikus formálás során jelentőséget nyertek a visszatérések („da capo” szakaszok); a folyamatot nem csupán követő, de születésénél mintegy bábáskodó hallgatók mindig „képben érezhették magukat”, biztonsággal „tudva”, hogy visszatérés következik – és amikor ez megtörtént, a ráismerés élménye új tartalommal töltötte meg a már ismert zenei anyagot. Ezzel – és csak ezzel – magyarázható, hogy nem tűntek hosszúnak a terjedelmes zeneszámok sem!
Philippe Jaroussky és Baráth Emőke
Megtervezettség a látványban (az énekesek csupán addig tartózkodtak a pódiumon, amíg énekeltek; az előző szám alatt jöttek be), és imponáló biztonság a folyamatok kialakításában. Csupán az jelentett „gondot”, hogy hogyan folytassák, amikor a lelkes tetszésnyilvánítások kiszámíthatatlan hosszúságúnak tűntek… Merthogy a taps közben nem kezdődhet új műsorszám, arra viszont ki kellett találni valamit, hogy abbamaradjon a taps… – és ehhez remek ötletnek bizonyult az amúgy is esedékes újrahangolás.
A tetszésnyilvánítással a hosszúra nyúlt hangverseny végén sem fukarkodott a közönség. Volt vastaps is, azzal a lelkes intenzitással, amelyre külföldi előadók/együttesek különbözőképp szoktak reagálni. Az Artaserse ebben is szimpatikusnak bizonyult: kiérezték az intenzitást is az „egyhangú” lelkes fogadtatásból, és látható megelégedett örömmel töltötte el őket produkciójuk ilyetén „minősítése”.
Remélhetőleg e kölcsönös megelégedésnek lesz – rendszeres – folytatása. Mindkét fél örömre.
