Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
Hangversenyéletünk gyakorlatában több együttesnél bevált, hogy gyors egymásutánban többször szólaltatják meg ugyanazt a műsort.
Fotók: Farkas Vivien
Ez vicc – gondoltam, látva a Budapesti Tavaszi Fesztivál április 1-jei programjában, hogy áriaestjén Pumeza Matshikiza kísérője az Óbudai Danubia Zenekar; az az együttes, amely március 30-án – ugyanott, a Zeneakadémia Nagytermében – „Otthon vagyunk” című bérleti sorozatának harmadik hangversenyén igencsak emberpróbáló műsort adott. De nem, a muzsikusok fáradhatatlanul vették az akadályokat.
Hangversenyéletünk gyakorlatában több együttesnél bevált, hogy gyors egymásutánban többször szólaltatják meg ugyanazt a műsort. Nagyobb hallgatósághoz jut el így a produkció, és valljuk meg, minden bizonnyal lelkesítőleg hat a játékosokra is, hogy a nemritkán igényes szólamok megtanulása ily módon „kifizetődőbb”. És ami mögötte van (de nem elhanyagolható): a többszöri előadás maradandóbb nyomot hagy a hangszeresekben is, mondhatni, stiláris biztonságukat is növeli.
De a zenei élet gyakran állítja megmérettetések elé az előadókat, akik a különböző szervezők által megtervezett programokban afféle „halálugrásokra” késztetik őket. Amelyeknek a veszélyességét néha legfeljebb csak utólag észlelik a résztvevők.
Az Óbudai Danubia Zenekar, amely ifjúsági együttesként alakult, s méltán viselhette a Nemzeti Ifjúsági Zenekar kitüntető címet is (2001-től), az alapító karmesterével folytatott rendszeres munkát követően életveszélyes helyzetbe került, ahonnan 2013 óta, immár második felelős művészeti vezetője, Hámori Máté irányításával hamar visszatornázta magát a vezető fővárosi együttesek közé. Immár „felnőttként”, a műsorok apparátus-igényéből adódóan, gyakran jelentős kisegítő játékosok közreműködésével. „Belakták” a BMC hangversenytermét, odaszoktatva lelkes törzsközönségüket, majd a zeneakadémiai bérlettel tovább erősítették jelenlétüket a fővárosi kínálatban.
Az Otthon vagyunk sorozat koncertjein egy-egy vers is elhangzik, bónuszélmény a zenebarátoknak. A Dunánál című nyitóesten Jordán Tamás mondta József Attila versét, a másodikon Keresztes Tamás hozta az Ódát. Az Európa versmondója Hernádi Judit volt, Kosztolányi Dezső örök-aktuális gondolatainak felidézésével (május 4-re Fodor Tamást várjuk, Tóth Árpád Prospero szigetén című versével).
A programfüzetben az Európa című hangversenynél ezt olvashatjuk: „Szeressük, vagy gyűlöljük, de a Szózat hangjai egész kontinensünkről, otthonos kultúránkról is szólnak. A helyről, ahol élned, s halnod kell.”
E meggondolásból telitalálat az első két műsorszám, Bartók szvitje A csodálatos mandarinból, valamint Dohnányi Konzertstückje. A szünet utáni szimfónia, Bruckner Negyedikje másfajta (zeneszerzői) vívódások képviselője.
Ezúttal vendég karmester állt a karmesteri dobogón, Hamar Zsolt, aki 2012-től a Hesseni Állami Opera főzeneigazgatója, s aki – ezt ugyan a műsor tervezésekor még senki sem sejthette – Kocsis Zoltán megüresedett helyét töltheti be ez év március 17-től a Nemzeti Filharmonikus Zenekar zeneigazgatójaként. Talán már kevesen emlékeznek rá: 1997 őszén Kocsis Zoltán javaslatára Hamar lett a zenekar első állandó karmestere. A magasabb posztra való visszatérés az ő számára is erőpróba, s egyúttal az igényességé is, elsősorban önmaga iránt. Ehhez remek etűd volt ez a koncert, ráadásul vendég karmesteri minőségben. A Csodálatos mandarin szvitet szerencsére már-már repertoárdarabként fogadja a közönség, elvileg ismertként, s hogy mennyire az elviség szintjén mozog az ismertség, annak minden újabb előadás egy-egy fokmérője: tud-e „újat mondani” e Bartók-műről az interpretáció. Ez a kihívás leginkább akkor kap életteret, ha állandó karmesterével szólaltatja meg valamely zenekar, hiszen a bonyolult partitúrában való alapos elmélyülés nemcsak szándék kérdése, hanem ahhoz jelentős próbamennyiség is szükséges. Ami elvárható és gyakran realizálódik: a mű újrahallgatása során a „cselekmény” ismételt, élményszerű végigkövetése.
A legnagyobb feladat kétségkívül Bruckner IV. szimfóniája volt. Vélhetően ezzel foglalkozott legalaposabban a karmester, hiszen sikerült úgy tálalnia a művet, hogy mindvégig ébren tartsa a hallgatói figyelmet. Odaadóan játszott a zenekar, kihasználták a rövid szólólehetőségeket is a játékosok, és fáradhatatlanul formálták a visszatérő motívumokat is. Az élményt az a dinamikai „összerendezettség” adta, amely azt eredményezte, hogy a hangszerelésből egy óriás-orgona gazdag regisztrációs lehetőségeit hallhattuk ki. Amikor az orgona-asszociáció feltámad a hallgatóban a Brukcner-szimfóniák hallatán, az eleve az előadók értő-alapos kottaolvasatának bizonyítéka.
A legnagyobb élményt kétségkívül Dohnányi Konzertstückjének köszönhettük, éspedig a szólista, Fenyő László jóvoltából. Szerződéseiből adódóan ő leginkább külföldön éli életét, ám – elfoglaltságaihoz mérten – gyakran látogat haza, tavaly nyáron A kamarazene ünnepe projekt során több funkcióban (mesterkurzussal, koncertszerepléssel és műismertetéssel egybekötött fellépéssel) is közreműködött. De bármilyen gyakran is jön – s ezt a gyakoriságot a hangversenylátogató nemigen észleli, részben, mert más-más együttessel lép fel, tehát szerepléseinek egy része óhatatlanul is elkerüli az érdeklődők figyelmét -, hallgatósága nem tud betelni azzal a megvalósított perfekció-igénnyel, amely játékának elidegeníthetetlen része. Az eszményi csellóhang ideáját realizálja mindig, s a szép hangok egymásutánjából születik újjá tolmácsolásában ismert és/vagy ismeretlen művek sokasága. Dohnányi választékos hangvételű darabja esetében érezhetően lelkesítően hatott játéka a zenekarra, kiváltképp a vonósokra (s köztük is leginkább a gordonkásokra) – s miközben szólamát játszotta, csodaszépen, maradt figyelme-energiája kamarazenei érzékenységű kapcsolattartásra vonóspartnereivel. A hallgató úgy érezte, szinte hangszere mellől az egész együttes játékát is tudná irányítani.
Két nap múlva ugyanott vezető karmestere, Hámori Máté állt a karmesteri pulpituson, s ekkor másfajta feladat hárult a zenekarra: a dél-afrikai szopránt kellett kísérni, s mint az áriaesteknél szokásos, megannyi intermezzóval, azaz zenekari közjátékkal adva lehetőséget a szólistának némi pihenésre, stiláris átállásra.
Most tehát nem a karmester, hanem a szólista volt a vendég – hasonlóképp „esetlegességekhez” kellett alkalmazkodni. Mindezt a Budapesti Tavaszi Fesztivál nemzetközi közönsége előtt. Az első részben Mozart-Mascagni, Puccini és Dvořák, a szünet után Gershwin, Sosztakovics, Hacsaturján, megannyi ismert-népszerű „szám”, s köztük néhány ritkaság. Mint várható volt, a Mozart-kíséret hagyta a legtöbb kívánnivalót, részben érthetően, hiszen aligha volt idejük „összeszokni” az énekesnővel – de a lelkesedés, és főként a zeneszeretet mégis hamar összehangolta az előadókat. Matshikizát hamar szívébe zárta a közönség, értékelve dinamizmusát, szimpatikus egyéniségét, s nem utolsó sorban azt, hogy meglepetésként magyar ráadásszámmal is készült. Azaz, készültek az együttessel – s hogy Örzse dala a Háryból általános tetszést tudott aratni, az nem csupán a nyelvi akrobatikának köszönhető. A feladatok átlényegültek játékká, megint csak érvényesítve a magyar nyelv leleményét, amely a hangszeresek foglalkozását – játékként nevezi meg.
Erőpróba volt ez az időszak a zenekar számára, kétségkívül. De az is biztos, hogy az eltelt idő távlatából szeretettel fognak emlékezni rá. Mint izomlázzal járó kalandos túrára…
