Az Izraeli Filharmonikus Zenekar a Müpában
Mehta szakmai életrajzának korai „magyar vonatkozása”, hogy 1956-ban bécsi zeneakadémistaként diáktársaiból szervezett alkalmi zenekarral a menekülttáborban adott hangversenyt a magyaroknak.
A gazdag kulturális kínálatból eleve adódik, hogy a „legstrapabíróbb” érdeklődő is szelektálásra kényszerül. Nem lehet mindenütt ott lenni. Azonban megkönnyítik a válogatást az olyan események, amelyek korántsem a reklámízű „kihagyhatatlan” kategóriájába tartoznak. Ilyen volt a szeptember 8-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben rendezett Mahler-est.
Alfa – hiszen az idei szezon komolyzenei évadnyitó estjéről van szó, és omega, amennyiben annak a nagyszabású koncertkörútnak a záró fellépése, amely Szibériából, Irkutszkból kezdődve, Észak-Európában folytatódva, Prágát követően ért itt véget.
Először 51 évesen, 1987-ben járt Budapesten az Izraeli Filharmonikusokkal Zubin Mehta, azóta több együttessel lépett fel különböző koncerttermeinkben. Szép gesztus, hogy fővárosunkat akkor sem hagyta ki, amikor utoljára turnézik azzal a zenekarral, amelynél 1977 óta töltötte be a főzeneigazgatói tisztséget. (Az Izraeli Filharmonikusokat először 25 évesen, azaz 1961-ben vezényelte, és az elmúlt fél évszázad során, amióta vezető zenei tanácsadója az együttesnek, hozzávetőleges számítása szerint mintegy 3000 hangversenyt adott.) Április 29-én töltötte be 83. évét az indiai származású világpolgára az egyetemes zeneirodalomnak, és a muzsika lelket konzerváló hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy úgy tekinti a jövőt, mint életében az első lehetőséget arra, hogy szabadúszó legyen.
Fotók © Posztós János, Müpa
Mehta szakmai életrajzának korai „magyar vonatkozása”, hogy 1956-ban bécsi zeneakadémistaként diáktársaiból szervezett alkalmi zenekarral magyaroknak a menekülttáborban adott hangversenyt. A társadalmi szerepvállalásban Daniel Barenboim mellett élenjáró dirigens töretlenül hisz a zene erejében (ami az előadókra és a mindenkori hallgatóságra egyaránt kiterjed).
Jelentős repertoárjában előkelő helyet foglalnak el Mahler művei, nem egy előadással kitörölhetetlen nyomokat hagyva a közönségben. Az ilyesfajta élmények emlékké nemesednek, és észrevétlenül is hozzájárulnak egy-egy személyiség formálódásához.
E szeptemberi hangverseny sokak számára visszarímelt egy Müpa-beli korábbi, több évet megért vállalkozásra, a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván kezdeményezésére létrejött Mahler Ünnepre – ezek az élmény-emlékek is hozzájárultak a Mahler-zene iránti fogékonysághoz. A sok előzmény érthetően hatványozta az évadkezdeteknek általában is kizáró lelkes érdeklődést.
Napjainkban már csak az idősebb generáció emlékszik azokra az időkre, amikor egy-egy Mahler-szimfónia ritkaságként szerepelt a hangversenyek műsorán. A Mahler-reneszánszból a hazai előadók is kivették részüket, és a remek hangfelvételek gazdag választéka is hozzájárult ahhoz, hogy repertoárdarabokként kezeljük a monumentális szimfonikus alkotásokat.
Kedvencválasztás ugyan kevésbé általános, mint a korábbi szimfonikus termésekből, s abban, hogy kit mennyire érint meg valamely kompozíció, megannyi tényező játszik közre. Néha egészen véletlenszerűek is. Én például Mahler 3. szimfóniájából az első emlékezetes előadást annak köszönhetem, hogy egyszer a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a III. emelet utolsó sorában kaptam helyet. Látatlanban korántsem örültem ennek, hiszen a színpad szinte egy kisképernyős live-koncert (látvány)élményét képes csak adni (és nem tűnt meggyőzőnek a kétes értékű „vigasz” sem, hogy a zenét egyébként is nem látni, hanem hallgatni kell…). Szerencsém volt, mert a mű többletélményhez juttatott, felépítése (mondhatni: programja) által. Onnan föntről sajátos akusztikát kapott az az „elemelkedés”, amelyben követik egymást a tételek. E szimfónia esetében kétségkívül különleges szerepe van a narratívának; a „nem-hivatalos” program pontos leképezése a szerzői szándéknak. A monumentális kompozíció terjedelmes nyitótétele (a szimfónia első része) a Pán ébredése, a Nyár bevonulása – ám korábban az Amit a sziklák mondanak nekem „munkacímet” kapta. Ebből a földi-statikus létből fokozatosan szublimálódik a szimfónia második részét kitevő öt tétel, amelyek azt közvetítik, amit a szerzőnek a mező virágai, az erdő állatai, az ember, az angyalok, végezetül pedig a szeretet „mond”. A címek ismerete is minden bizonnyal hozzájárult ahhoz az „érzékcsalódáshoz”, hogy az utolsó sorban élő úgy érezte: különböző térbeli síkokról szólnak a tételek.
Ezúttal az I. emelet oldalerkélye másfajta többletélményt adott; a vallomásos tételek meghitt közelségből szóltak, ily módon a hangzáskép kirészletezőbb felbontása egyszersmind „szakmaibb” tanulságokkal is járt. És nem utolsó sorban: az alfák és omegák éberebb figyelemre inspirálóak voltak.
Mehta bottal jött a pódiumra, a karmesteri pulpituson szék várta. Igen, és más semmi – mert a maestro kotta nélkül irányította a nagy lélegzetű alkotást. Megint egy adalék ahhoz, hogy a karmesterség olyan szakma, ahol az idő a jótékony hatását érezteti (az óbor érési időt igényel). Megindító volt érzékelni azt az összeszokottságot, amely kölcsönösen két irányba munkált; a karmester zenészei ismeretében instruált takarékos mozdulataival – elsődlegesen a kompozíció sokdimenziós körüljárhatósága érdekében. Fantasztikusan gazdag hangszínvilág kelt életre, ami annak köszönhető, hogy a zenekari játékosok maximális felelősséggel viseltettek szólamuk valamennyi mozzanata iránt, tudva, ott-és-akkor milyen szerepük van a nagy egészben. Ezer százalékos jelenlét, az intenzív hangképzés „technikai” eszközével – magától értetődő lett a hallgatói aktivitás is. Ami azt is eredményezte, hogy az interpretáció által műélménnyel gazdagodhattunk.
