Az internacionális Trisztán

|

Budapesti Wagner-napok

Wagner a Trisztánnal nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy léptéket adjon a végtelen(ség) dimenzióinak, a romantikus művészetszemlélet és alkotói gyakorlat megannyi vonatkozásában.

Allison Oakes

Lendvai Ernő 1988-ban megjelent „Verdi and Wagner” című kötete már a címével is amellett tett hitvallást, hogy a széles horizontú zenei világképbe, amely nem nélkülözi a dramaturgiai komplexitás feltételeként a kontrasztokban gazdag ellenpólusokat, egyenrangúan tartozik bele az olasz és a német szellemiség két prominens képviselője. A művészetekben és (művészet)filozófiában felfedezhető nemzeti karakterisztikum kétségkívül létező, ám ideális esetben szerves részét képezi annak a globális halmaznak (egyetemes zeneirodalom), amelyben a tartalmát tekintve az „általános emberi” vissza-visszatérő kategóriájába sorolható.

Wagner a Trisztánnal nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy léptéket adjon a végtelen(ség) dimenzióinak, a romantikus művészetszemlélet és alkotói gyakorlat megannyi vonatkozásában. Mámorító ebbe még csak belegondolni is; kihívás a mindenkori interpretátoroknak, és ily módon minden (élő és rögzített) előadás az élménytöbblet lehetőségével kecsegteti e kiismerhetetlen alkotás mindenkori közönségét.

Nem véletlen, hogy ez az a Wagner-mű, amely a Budapesti Wagner-napok keretében a tetszéssel fogadott korábbi rendezést követően új színrevitelben jelentkezhetett. Az idei – immár hagyományosan remek – előadássorozat keretében három alkalommal került előadásra (június 7., 13., 16.). A rendezőválasztás ezúttal kizárólag telitalálatként értékelhető. Cesare Lievi nemcsak színházi és operarendező, hanem – túl azon, hogy költő és dramaturg – műfordítóként a német irodalom alapos ismerője. Miként egy interjúban elmondta, Olaszországban német rendezőnek tartják, míg német nyelvterületen az olasz rendező munkájaként értékelték rendezéseit.

A német romantika méltó interpretátora, aki nem kíván kommentátor lenni, a tolmácsolási szándéknál is erősebb benne a mű minél komplexebb visszaadására irányuló törekvés. Éppen ezért sikerül neki az a kettősség, hogy kevés eszköz használatával, számítva a közönség érzékenységére, gazdag asszociációs rendszerrel mélyítse a szavakkal kimondottakat és az elhallgatottakat, amelyek dimenziójáról leginkább a hangok segítségével kerülnek megjelenítésre. Vagyis, amiről az ezerszínű zenekar tájékoztat. Lievi költői vénája diadalmaskodik a poétikus színrevitelben, ahol az atmoszférateremtés olyannyira meggyőző, hogy a realisztikus akadékosságnak nemigen ad létjogosultságot. Harmonikus összmunka eredményét láthatjuk a díszlettervezővel (Maurizio Balò) és a videografikusokkal (Luca Attilii, Fabio Iaquone) – és utóbb a néző eltöpreng: jelmezek? Marina Luxardo remeklése, hogy a szereplők öltözékét már-már a magától értetődés szintjéig tudta összhangba hozni a személyiségükkel. Isolda „színeváltozásai” aligha igényeltek vizuális előképzettséget, Brangäne alakjának látványtervében pedig mitológiai előképeket vélhettünk felfedezni.

A bolygó hollandit követően hallgatva a Trisztánt, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara után a Nemzeti Filharmonikus Zenekar játékát, méltánytalanság lenne elhallgatni: zenekari nagyhatalom vagyunk. Míg az MR együttesei kezdettől a Wagner-napok élményvilágának alappillérei, a „vendégszereplő”, tehát ebben a szituációban kevésbé jártas – bár a közelmúlt R. Strauss-projektjének tapasztalataival gazdagodott – zenekar is szinte felülmúlta hangversenytermi produkcióinak színvonalát. Ilyen az, amikor nem „tolmácsolnak”, még csak nem is „közvetítenek”, hanem az alkotás zsenialitásától megérintve sikeresen próbálják hangzó életre kelteni a kotta gyorsírás-jelei alapján a szerzői elképzeléseket. Zeneértés, műismeret és odaadó lelkesedés eredményezhet csak ennyire transzcendens hangzásképet, a technikailag legfelkészültebb és minőségi hangszerekkel rendelkező zenekaroknál is. Remekül bírták a magas igénybevételi szintet, s külön elismerés illeti az angolkürtjével remeklő zenekari művészt.

Peter Seiffert (Trisztán) partnere a brit születésű, de zenei tanulmányait Németországban végző, Berlinben élő szoprán Allison Oakes volt (Izolda), akik fenomenális energiával győzték – nem is annyira szólamukat, mint a szereplők érzelmének határtalanságát kifejező színpadi jelenlétet. Nem „játszottak”, hanem maximális beleéléssel kivetítették a végtelenné fokozott vágyakat és indulatokat. Remek partnerük volt Brangäneként Schöck Atala, Kurwenalként Boaz Daniel. Az előbbinél feltétlenül megemlítendő az az egyszerre megtervezett és spontán mimikai játék, amely érdemben (nem pedig illusztratív többletként) kísérte a kidolgozott szólamot (a távol ülők ebben az élményben a remélt DVD-felvétel által győződhetnek meg). Külön öröm, hogy Marke királyból kettő is jutott, mindkettő nagyszerű. S a két szerepformálás különbözősége egyúttal arra is rámutatott: egy-egy szerepnek nincs megkövetelhetően „ideális” olvasata. Matti Salminen a Wagner-napok visszatérő közönségének régi rajongott „kedvence”, nála erőteljesebben érvényesült a király-jelleg. Liang Li, aki hangversenyénekesként is többször fellépett Budapesten, A bolygó hollandi Dalandja után nagy elhitető erővel formálta meg a csalódottságát keserűen kifejezésre juttató embert,együttérzést váltva ki a megrendült hallgatóságból.

Alkalmi tanulság: akár egyetlen szereplőváltozás is megéri egy opera ismételt megtekintését.

Fischer Ádám, akinek egy mannheimi vendégjáték feledhetetlen élményét is köszönhetjük, ismét megerősítette a meggyőződést: kimeríthetetlen élményforrás Wagner remeke!

CÍMKÉK: