Augustin Hadelich csodája
„Az egész világ egy nagy brácsa” – szokták idézni az ikonikus magyar brácsaművész, Lukács Pál (a maga korában, diák-körökben: Pali brácsi) mondását.
Nos, korántsem kell előadóművésznek lenni, hogy ezt parafrazeálva állítsuk: az egész világ: interpretáció. Pontosabban: interpretációként élünk meg mindent, kiváltképp az egzakt szempontokkal, objektív műszerekkel a lényegét tekintve „mérhetetlen” műalkotásokat. Zeneművek esetében a kompozíciókat kettős értelemben: az alkotó által a kettősvonallal befejezettnek tekintett szerzeményeket illetően, és hangképek sorozataként a megszólaltatások hallatán.
Május 28-án életre szóló élménnyel gazdagodott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége. A Concerto Budapest programja Beethoven Hegedűversenyének szólistájaként Augustin Hadelichet hirdette. Valljuk meg, e név olvastán-hallatán kevés hangzó élménytől csillan fel a hazai zenebarát szeme. Az írott (elektronikus) sajtó sem sok segítséget ad, hiszen a világszerte működő – kétségkívül kiváló – művészek sokaságát lényegében azonos értékelő jelzőkkel propagálják rutinos szakemberek, és keveset segítenek a konkrét életrajzi adatok is, hiszen a versenygyőzelmek, a vendégszereplések (rangos helyszíneken és kiváló közreműködőkkel) többé-kevésbé részletező felsorolása is voltaképp időrabló tájékozódás egy áttekinthetetlen labirintusban. Legtöbb haszonnal ki-ki a korábbi auditív tapasztalatait kamatoztathatja, maradandó hatású élménymorzsákat (akár felvételekről). A jelentős hangszeres-múlttal rendelkező karmesterekbe vetett bizalmunk megalapozott: napjaink előadóművész-kínálatának ismeretében kiválóságokat hívnak szólistaként.
Keller András „választásaiban” megbízhatunk – és Augustin Hadelich meghívásával nem lehet eléggé értékelni minőség-igényét!
Negyvenedik életévét töltötte be április 4-én a német szülőktől Olaszországban született, 2014 óta amerikai állampolgár Hadelich – játékát hallgatva megértjük, miért nincs róla adekvát értékelő-informáló szakirodalom. Az elkoptatott felsőfokú jelzők leperegnek produkciójáról, s a kivételes élménnyel gazdagított hallgató legfeljebb csak szánalmasan dadogni képes (a szavak erőtlenségéről lásd Beckett!). Mégsem lehet hallgatni, mert az elhallgatás ellenében figyelemfelkeltő útjelzőként szolgálhat az élménymesélés (tudjuk, az élmény megoszthatósága, mint olyan, vitatható!), azzal az őszinte reménnyel, hogy minél többeknek jut osztályrészül ilyesmi.
Tyúk-tojás axióma a technika és a kifejezés-igény prioritása (technika nélkül megvalósíthatatlan a legértékesebb elképzelés, ugyanakkor a technika nem szavatolja, hogy általa valóban „lényegi” tartalom kerül kifejezésre). A hallgatót mindez kevéssé érdekli, ő élményt vár, többnyire kap is – más kérdés, hogy ezek mennyire „osztályozhatók”, mennyire szubjektív szempontok szerint kerülnek beskatulyázásra.
De nem kerülöm meg az esélytelen magyarázkodást: Hadelich hegedűhangja mintha lélek-húrokon szólna. Nem eljátssza, s főképp nem újrajátssza, hanem megéli a művet. Ezzel a számára magától értetődő természetességgel vállalt szólista-attitűddel különleges kalandra inspirálja muzsikus-partnereit, akik számára ez az előadás érdemben lett más. Nem volt semmi beállított, „csinált” a zenekari játékosok gesztusaiban (testbeszédében, mimikájában) – a zene (A ZENE) avatott szolgálói lettek. (Apró nyelvöltögető gonoszkodás: az egyébként már-már pantomimbe váltó, a zene érzelmi-indulati tartalmát ültő helyében „eltáncoló” hangszeres is behódolt ennek a kifejezésre koncentráló muzsikálásnak, feladva látványos exhibicionista mozdulat-készletét.)
Több évtizede volt alkalmam egyszer élőben hallani Budapesten Itzhak Perlman játékát – az ő hegedűhangjának emlékéhez tudom csak hasonlítani Hadelich hegedűhangját (információként: Giuseppe Guarneri del Gesù 1744-es „Leduc, Szeryng” hegedűjén játszik). Olyan élményt kelt, hogy elhihetővé válik a definíció, miszerint a zene a legközvetlenebbül ható művészet…
Beethoven Hegedűversenye megrendítő élményt adott – túlcsorduló hatást a két ráadás keltett, amely mintegy kipukkasztotta a boldogság-buborékot. Annyira más karaktereket mutatott, hogy ráébresztett: Hadelich zenei világából csupán pillanatképeket kaptunk. Nem kell jóstehetség, hogy feltételezzük: megnő az érdeklődés felvételei iránt is. (És ha hozzávesszük azt is, hogy a koncert másnapján rövid mesterkurzus keretében tanárként foglalkozik néhány tehetséges fiatallal: nem lehetünk eléggé hálásak a Concerto Budapest – és Keller András – komplex munkásságáért.)
Teli szívvel akár le is lehetett volna mondani a koncert második részéről – de jó volt végigélni Mahler 5. szimfóniáját, olyan zenekar tolmácsolásában, amely ugyanazt az élményt élte át, mint a hallgatóság, csak éppen aktívan! És ideális átvezetést jelentett Mácsai Pál, aki rövid bevezetővel készítette elő a közönséget Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség című versének meghallgatására.
A Hegedűverseny boldogság-koncentrátuma után a fénybe-érés két útján kalauzoltak a szavak és a hangok – ennek köszönhetően a hosszúra nyúlt program a fáradtság legkisebb érzetét sem keltette!
