Amikor a musica instrumentalis a musica mundanát idézi meg
Arvo Pärt-művek a Lausanne-i Kamarazenekar és művészeti vezetője, Renaud Capuçon előadásában
Arvo Pärt neve nem ismeretlen a hazai zenebarátok körében. Említésekor különleges, sajátos, szokatlan hangzások kerülnek felszínre az emlékek bugyraiból. A zenéről (zeneszerzőről) olvasóknak felrémlik valamiféle stílusváltás, esetleg a különleges hangzású, harangocskákra utaló szó, a „tintinnabuli” is.
Nem vitás, némi energiaráfordítás szükséges ahhoz, hogy az alkalmi élményekhez „holdudvart” rendeljünk, utánajárjunk – legalább hangfelvételek segítségével – más kompozícióknak, hiszen még a rendszeres hangverseny-látogató sem egykönnyen jut élőzenei élményhez az észt komponista gazdag életművéből. A közelmúltban megjelent szerzői lemez hét alkotását tartalmazza, túlzás mondható: megrendítő előadásban.
Immár bevett gyakorlat, hogy a felvétel címét valamelyik műsorszámtól kölcsönzik. Így történt ezúttal is, de ennek többlet-jelentése/jelentősége van. Túl azon, hogy az életmű egyik kulcsfontosságú darabja, egyfajta programot sugall a hallgatónak is: „üres lappal”, tehát prekoncepciók, elvárások nélkül hallgassa a zenét (nem haszontalan módszertani utasítás más szerzők műveivel való ismerkedéskor sem!). A tabula rasa: mint festőnek az üres vászon, írónak a tiszta papírlap, a zene világában a csendet jelenti. Amely lehetővé teszi a hangzás megszületését, a megszületettre való kizárólagos-koncertrált figyelést. Ha úgy tetszik, maximális intenzitású jelenlétet előadótól és hallgatótól egyaránt – miután ugyanez a folyamat zajlott le a szerzőben is. Eme figyelem által mindennek jelentése, jelentősége lesz – önmagában való!
Minden hasonlat sántít, de távoli analógiával az igék csoportosításához (cselekvő, történő, létező) hasonló osztályozási lehetőség kínálkozik a zeneműveknél is. Vannak, ahol a „cselekvésre” figyelünk (virtuozitás), máskor a történéseké a főszerep (drámai történések programmal vagy anélkül), de nagy ritkán arra is kapunk lehetőséget, hogy a létet az univerzalitás szintjén tudjuk megélni. A végtelent – zsebkönyv-formátumban. Ez utóbbira kínál lehetőséget Pärt művészete, amelyben misztikum és maximális szervezettség – különböző dimenziókban – megfér egymással.
Az egy hang, amely önmagában „melódia”, az egyszerű (mondhatni, közönséges) hármashangzat, amely a felhang-struktúrával egyetemes természeti törvényekkel tart rokonságot, egy-egy apró mozdulat, amelynek következtében akusztikus fénytörés tanúi lehetünk – a lélek nyitottságára apellál elsősorban, nem pedig szakmai előképzettséget feltételez.
Az 1977-ben bemutatott címadó kompozíció (első tétele a Ludus, azaz Játék, a második a Silentium, azaz Csend címet viseli) szokatlanságával meglepte az előadókat – más „természetű” feladatokhoz szoktak nemcsak az együttesek, hanem a szólisták is. Pärt későbbi darabjainak már az ősbemutatón olyan interpretátorok jutottak, akik eleve ismerői voltak ennek a sajátos viszony-rendszernek.
Az életmű legismertebb kompozíciói közé tartozik a Fratres, részben annak köszönhetően, hogy eredetileg tetszőleges hangszerek által megszólaltatható háromszólamú darab volt – azóta több, immár konkrét apparátusra szánt verziója párhuzamosan él egymás mellett.
Az eredetileg kórusra szánt Summa kamaraműként való népszerűsítésének a Cronos Quartetnek vannak elévülhetetlen érdemei.
Hasonlóképp több változatban él a Spiegel im Spiegel című darab (a szerzőn kívül számos zenész vállalkozott „áthangszerelésére”) – felvételünkön az eredeti hegedű-zongora verzió szerepel.
A Silouan’s Song címe Athos-hegyi szerzetesre utal, a műsor záródarabjának címében szereplő Lennart pedig nem más, mint Észtország egykori elnöke, Lennart Meri, aki azt kívánta, hogy a diákkora óta jólismert honfitársa zenéjével búcsúztassák (Für Lennart in memoriam). Svájchoz fűződik a Darf ich… ősbemutatója, az átdolgozott verzió bemutatójára pedig Ausztriában került sor, Gidon Kremer szólójával, akinek a felkérésére született egyébként a Tabula rasa. A műsornak ez a legrövidebb műsorszáma első hallásra beférkőzik minden hallgató szívébe.
Renaud Capuçon zongorista-partnere Guillaume Bellom – ő játszik preparált zongorán a Tabula rasában is, ahol a másik hegedű-szólista François Sochard. Az új művészeti vezetőnek sikerült elérnie, hogy az Orchestre de Chambre de Lausanne értő-elkötelezett játékkal tolmácsolja Arvo Pärt éterien tiszta zenéjét. A „fecsegő felszín” alól kihallatszik az egyébként hallgató „mély” lényegi mondanivalója. Vörösmartyt parafrazeálva, a hang feljő, lelke fényfolyam, a nagy mindenség benne tükrözik…
ERATO 0190295029579
