Aribert Reimann operája a Salzburgi Ünnepi Játékokon
Kevés kortárs szerző mondhatja el operájáról, hogy több mint negyedszáz rendezésben került közönség elé. Aribert Reimann közéjük tartozik; harmadik operáját, a Dietrich Fischer-Dieskau inspirálására készült Leart ezúttal a svájci születésű ausztráliai Simon Stone rendezésében láthatta a Felsenreiterschule közönsége.
Salzburger Festspiele: Lear Anna Prohaska (Cordelia), Gerald Finley (Lear), Evelyn Herlitzius (Goneril) Fotó: © Thomas Aurin
Az operának, amelynek 1978-ban volt Münchenben az ősbemutatója, először a 2014-es hamburgi előadását rögzítették DVD-n. Időről-időre világszerte feltűnik operaházak műsorán, így 2016-ban a Magyar Állami Operaházban is megért 13 előadást – közreműködőknek és a közönségnek is lehetősége van tehát arra, hogy az irodalmi alapismereteken túl, zeneileg is „felkészülve” érkezzen az előadásra. A felkészülés nem előfeltétel, ám mindennemű korábbi ismeret haszna felbecsülhetetlen, hiszen így az érdeklődésnek több „szabad vegyiérték-karja” marad az aktualitások észrevételére. Mert az opera jó esetben élő alkotás: a kottában rögzített, eleve-adotthoz megannyi, rendezői-előadói értelmezésből következő jelentésárnyalat (jó esetben: többlet) járulhat.
A Salzburgi Ünnepi Játékok idei ötödik premierjére augusztus 20-án került sor, s ezt további három előadás követte. A nagy érdeklődés jele, hogy már hetekkel korábban csak a legmagasabb árkategóriájú jegyekhez lehetett hozzájutni.
Aribert Reimann először Dietrich Fischer-Dieskau zongorakísérőjeként szerepelt a Salzburgi Ünnepi Játékokon 1971-ben, a későbbiekben szerzeményeivel volt jelen: 1985-ben a Learből csendültek fel részletek, Dieskau zenekari estjén, majd az Ünnepi Játékok felkérésére komponált zenekari mű következett (Zeit-Inseln, 2004-ben), s a sor dalestekkel folytatódott (Christine Schäfer – 2007, Thomas Quasthoff – 2009). Most pedig, nagy késéssel bár, de végre megérkezett a szerző harmadik operája is.
A szerző, aki megtisztelte jelenlétével az előadást (sőt, más programok nézőterén is felfedezhettük), örömmel regisztrálhatta műve legújabb sikerét, s azt is, hogy a zenei anyag a más-más megjelenítésben is megtalálja a hangot a közönséghez. Simon Stone-t a zenei anyag még inkább inspirálta, mint a helyszín. A Felsenreitschule természeti háttere, a hegyoldalban kialakított árkádokkal, önmagában is atmoszférateremtő, sokadik alkalommal is lenyűgözi a hallgatót. Stone a tér-adta lehetőségek közül leginkább azt érvényesítette, hogy mód van az ütős-szekciónak a zenekari árkon kívüli elhelyezésére. A nézőtér első soraival egy magasságban, a magasból szóltak a kíméletlen-kegyetlen dobütések (és más, az érzelmi-indulati környezet hatását felfokozó instrumentumoké), afféle sorsszerűség hatását keltve. Ebből az elhelyezésből következően, a zenekari árok a játékosok által is kontrollálható, már-már kamarazenei érzékenységű muzsikálás színhelye lehetett. Franz Welser-Möst, akinek repertoárján ez a 78. opera, értő szeretettel közeledett a műhöz. Kiváltképp az egyes szereplőkhöz kapcsolódó szólisztikus hangszereknek szentelt nagy figyelmet – ezáltal megkönnyítette azoknak a hallgatóknak a dolgát, akik ezúttal találkoztak első alkalommal az operával. A két részből álló, javarészt végigkomponált műben felfokozott jelentőséget kaptak a hosszabb-rövidebb zárt számok (amelyek mindegyikét aligha nevezhetnénk áriának, ám rangjukat tekintve a zárt számos felépítésű kompozíciókbeli áriákhoz mérhető a hatásuk). A szereposztást nézve és a produkciót hallgatva, ismét szembesülnünk kellett azzal a mérhetetlen gazdagsággal, amivel korunk zenei élete rendelkezik. Az előadóművészet-történeti közelmúltból, a hangrögzítésnek köszönhetően, jó néhány kiválóságot tekinthet „ismerősének”, kedvencének a zenebarát. Napjaink koncertéletében követhetetlenül sok a kiváló szereplő, és a zenebarát csupán reménytelenül törekedhet az élmezőny feltérképezésére (szerencsére, a mennyiségében is megnövekedett hangi és video-rögzítés segítségével leküzdhetőek a távolságok).
A címszerepet Gerald Finley alakította, Gonerilként a legtöbbek által Wagner-énekesként elismert Evelyn Herlitziust, Reganként Gun-Brit Barkmint hallhattuk. A két (alaptulajdonságokban is irányultságban rokon) szereplő szólama zeneileg is hasonló, s a két kitűnő énekesnő, mondhatni, igyekezett „leénekelni” egymást – mindez a karakterizálás szolgálatában állt. Cordeliaként a korán „befutott” Anna Prohaskát láttuk-hallottuk, s megint megtapasztalhattuk a csend zenei erejét. Gloster grófját az a Lauri Vasar alakította, aki a hamburgi DVD egyik legemlékezetesebb alakítását adta. Neki ez ténylegesen repertoárszerepe, a párizsi és brüsszeli előadásoknak is közreműködője. Edgar (Kai Wessel) és Edmund (Charles Workman) már-már bibliai perspektívájú, Ábel-Káin jellegű különbözőségét már látványuk is érzékelteti, Kai Wesselnek, Szegény Tamáskénti kontratenorja ezúttal sem tévesztette el hatását. Bolondként a rendkívül népszerű prózai színészt, Michael Maertenst köszönthette a közönség.
A Felsenreitschule színpadán az első részt virágos rétre helyezte a rendező, s eme természet megcsúfolása fejeződött ki megannyi látványelemben. A pályáját színészként kezdő, rutinos színházi ember, akinek Salzburgból Hollywoodba vezetett az útja, a keskeny ám széles játszóhelyet szinte öncélú orgiaszíntérré tette egy olyan mulatság szemléltetésére, amilyenről a következőkben Learnek le kell mondania. Önálló panelelemként hatott azáltal is, hogy látványként semmi sem erősítette, hogy az ilyesmi szervesen hozzátartozna a királyi (ex-királyi) protokollhoz. A második részben jutott szerephez az a nagy létszámú statisztacsoport, amely korábban mintegy szemlélőként foglalt helyet a pódiumüléseken. Az a bizonyos „túl sok vér” illusztratív megjelenést kap, amennyiben a közülük kiválasztott áldozatok földre kerülve, majd a tetemes vértócsában megmártózva hagyják el rendre a színpadot. Poétikus a fehér tónusú Lear-Cordelia jelenet, ismét egy önmagában is hatásos kép, amely feltehetőleg csak a felkészült közönség tudatában társul a korábbi látványelemek narratívájához.
Ez az opera ott kezdődik, amikor Lear már nem király (hiába a pompásnak tűnő kosztüm), a címszereplő nem tudja igazi főszereplő hatását kelteni. Annál erőteljesebben élnek a szereplők közötti viszonylatok, amelyek, az emberi természet prototípusaiként, sajnos, örök aktualitást adnak a műnek.
