Amikor a frappáns cím nem marketingfogás
Magánkiadásban jelent meg egy CD, „Arany trió” címmel. Címlapján trombitarészlet, a három fényes szelepen három művész mosolygó képe: Geiger Györgyé, Kertesi Ingridé és Maros Éváé.
Geiger György és Maros Éva évtizedekig ugyanabban a zenekarban játszottak, a Magyar Rádió Szimfonikus zenekarában, de mindig is a „többfunkciós” előadók közé tartoztak, tehát gyakran és szívesen vállalkoztak versenyművekben a szólista-szerepre, és részt vettek különböző kamarazenei együttesekben. A trombita- és hárfaművész egyaránt érdeklődött a mindenkori kortárs zene iránt, mindkettőjüknek több kompozíció ajánlása szól, olyan daraboké, amelyeknek a bemutatója a nevükhöz fűződik, s előadásuk nem ritkán megörökítésre is került. Kísérletező kedvükre mi sem jellemzőbb, mint hogy „összehozták” ezt a minden vonatkozásban különböző hangszert, átiratokat készítettek, és kamaraestjeik olyan pozitív visszajelzést kaptak, hogy két hangversenyen is megörökítették repertoárjuk egy részét.
Hasonlóképp érdekes kísérlet e két hangszert énekhanggal társítani, és – miként a felvétel is tanúsítja – nekik ez is sikerült. Kertesi Ingridhez régi művész-ismeretség kötötte őket, többször felléptek egyazon rendezvény keretében (így például mindhárman szívesen látott vendégművészei a Törley Szalonnak), és a mindhármukra jellemző igényes és lelkes muzsikálás eleve biztosította a „közös nevezőt”. Ám ha nem volt eredeti trombita-hárfa repertoár, még inkább nincs ének-trombita-hárfa irodalom. Az ilyen apróság nem tántoríthatja el közös zenélési szándékuktól a művészeket – és csakhamar találtak erre az apparátusra is átírható darabokat, tételeket. Az átírás munkáját Geiger György vállalta, s az ő magánkiadásában jelent meg ez a trió-album (G.Gy. 001).
Tizenegy trió és közben, intermezzóként három hangszeres tétel szerepel a korongon, jelentős részük afféle komolyzenei örökzöld. És vélhetően további tételek is bekerülnek az örökzöldek közé, épp az ő előadásuknak köszönhetően.
Ezt a felvételt nem valamiféle külső „igény” hívta életre, hanem a közös örömzenélés megörökítésének a vágya. Egyrészt, hogy ne „szálljon el” a hang – másrészt pedig, közvetve, inspirációnak is tekinthetjük, a muzsikustársaknak bemutatott működő mintaként.
Maros Éva és Geiger György már nem játszik zenekarban, ám nem tudják elképzelni életüket rendszeres muzsikálás nélkül. Épp Maros Éva mutatott rá egyszer egy rádiós műsorában, hogy milyen találó a magyar nyelv, a hangszerjáték szóval juttatva kifejezésre, hogy noha a zenélés lehet munka, mégis, eredendően tartalmazza a játékérzetet, vagyis örömforrás. Kertesi Ingrid pedig (nemhiába sportolt fiatal korában) fantasztikusan ért a „beosztáshoz”, ha örömzenélésről van szó, talál rá időt. A másik „beosztás” az ő titka és csodája: ahogyan gondoskodik hangja karbantartásáról, az egyszerűen páratlan. Néhány szempont kézenfekvő: tudatosan törekedett arra, hogy mindig csak a „hangjára szabott” szerepeket (illetve feladatokat) vállalja el, oly módon, hogy döntéseit korántsem kényelmi vagy biztonsági szempontok vezérelték. Nem engedett a hanggyilkos kihívások csábításának, tudott nemet mondani – s ennek köszönhető, hogy hangja semmit nem veszít könnyedségéből, csillogó tónusából. Hogy szakmailag milyen technikai gyakorlatok kellettek ehhez az eredményhez, az érthetően a művésznő titka maradhat. Ami a közönségre tartozik: a mindig teljes odaadással éneklő művész, és neki köszönhetően megannyi felejthetetlen élmény.
Ez a hang finom és kristálytiszta, ilyen partnerrel szívesen „kommunikál” Geiger György ezer színárnyalatot életre keltő trombitája, és a decens hárfahang is. A perfekt produkciók hallgatásakor szinte természetesnek fogadjuk el ezeket az átiratokat, legyen szó Gounod keringőjéről a Rómeó és Júliáról, bármely közismert Ave Maria megzenésítésről, és különleges élményt jelent például Mendelssohn Heine verset megzenésítő dala: A dalnak lenge szárnyán. A ritmikus „tartásról” is jótékonyan gondoskodik ez a kísérőapparátus, mint hallhatjuk Bizet Habanerájában, atmoszférateremtő a hangszeres háttér Schubert Szerenádjában, és elképesztően üde légkört áraszt ifj. Johann Strauss Tavaszi hangok című kompozíciója. Csak talán az utána következő virtuóz számból lett volna érdemes még egy felvételt készíteni (Olympia áriája Offenbachtól a Hoffmann meséiből). A hangszeres közjáték Rossini, Dvořák és Rodrigo zenéjét idézi, a záró szám pedig vérbeli komédiázás, szinte ráadásszámként Rossini Macskaduettjével búcsúzik a három muzsikus.
Szórakoztató komolyzenét hallunk, annak ékes bizonyságául, hogy napjainkban is találni a zene világában olyan hidakat, amelyek összekötik a hasznost a kellemessel, a komolyat a vidámmal, értékes időtöltésről gondoskodva.
