Antje Weithaas, Várjon Dénes
„Nem hallottak itt ezelőtt, Muzsikát ily megbűvölőt, Mióta süt Isten napja, Tündököl a hold aranyja” – Vejnemöjnen 21. századi konkurenciája, amit tervezett Beethoven-sorozatának első albumán kínál Antje Weithaas és Várjon Dénes.
Rendszeres zenehallgató szívesen „kategorizál”, elkülönítve egymástól a perfekcióra törekvő hangfelvételek és az itt-és-most-születés élményét kínáló koncertfelvételek élményét (ez utóbbiak esetében egy idő után tolerálhatatlan, hogy újrahallgatások esetén előre tudjuk: megismétlődik a korábban hallott esetleges – élőzene hallgatáskor jótékonyan azonnal elfeledett – hiba). Az előadóművészek „szempontját” figyelembe vevő azon is elmélkedhet, hogy mennyire befolyásol(hat)ja az interpretációt a hallgatóság jelenléte illetve hiánya, némiképp felmentve ezáltal a művészeket a stúdiófelvételeken gyakran érezhető távolságtartó személytelenség miatt. Szempont, ha úgy tetszik, nézőpont akad számos – de valamennyit felülírja, ha érezhetően egyetlen célt szolgál a hangzás: a Zenét!
Ritka élmény, hogy a „magányos” zenehallgató megszólítva érezheti magát a hangfelvétel által. Tehát, nem csupán a belőle kiinduló érdeklődés vonzza, hanem, mintegy magasabb rendű mágneses erőtérbe kerülve, boldogan adja át magát az ellenállhatatlannak: a zene varázsának. Ilyenkor megszűnik a környezet, tér-idő dimenzióiból szabadulva, a boldogsághormonok tobzódását éljük meg. Beethoven zenéjét egyébként is könnyű szeretni (hálás játszanivalót jelentenek művei az igénytelen előadóknak is a tekintetben, hogy a siker aligha marad el!). Az viszont kifejezetten ritka lehetőség, hogy e rajongásunkat megerősítse valamely interpretáció, pontosabban, valamely műnek a hangzó életre keltése. Ilyen élményben részesíti a hegedűzongora szonáták előadójaként hallgatóit Antje Weithaas és Várjon Dénes.
Két művész, akik korántsem csupán hatásos PR-tevékenységnek köszönhetően ismertek és elismertek, s akiknek az együttmuzsikálása ékes bizonysága annak, hogy nemcsak az egy iskola neveltjei képesek harmonikus együttmuzsikálásra. Értelmező kottaolvasásukat minősíti, hogy ugyanazt az értelmet hámozzák ki a kottafejekből, ugyanazt az érzelmi-indulati töltést élik meg és közvetítik.
A tervezett sorozta első korongjának műsorával hangnem-szimbolika iránti érzékenységükről is tanúbizonyságot tettek: két A-dúr kompozíció (Op. 12 No. 2 és Op. 47, a híres Kreutzer-szonáta) között kap helyet egy a-moll darab (Op. 23) A-dúr hangnemű darab (Op. 47). A három mű egymásutánja kronologikus sorrendet követ, ám nem folyamatosan az életmű eme műfaj-kategóriájában. Ha úgy tetszik, jéghegy-csúcsok tetszőlegesen kijelölt vonulata.
A felvétel kivételességét azért érdemes hangsúlyozni, mert a hallgató könnyen abba a „hibába” eshet, hogy – némiképp hálátlanul – magától értetődőként könyveli ez az ötnegyed órányi hangzó csodát. És még csak nem is kárhoztatható igazán, hiszen a két művész – magától értetődően muzsikál, mintegy nyilvánvalóvá téve: a hangzáskép maga az alkotás. Ez a fajta evidencia (amely nem tévesztendő össze valamiféle etalonnal, vagy kötelező érvényű mintával) a maníroktól mentes természetesség. Az előadók számára „egyetlen” lehetőség (akkor is „egyetlen”, ha legközelebb némiképp másként játsszák – elhivatottságuk következménye, hogy számukra valamennyi megszólaltatás: újraalkotás, az adott pillanatban a kizárólagosság bizonyságával). Éppen ebből adódik, hogy az empatikus hallgató, amennyiben maga is valamely hangszer játékosa, úgy érezheti: ő is „éppen így” játszaná… Beavatottá vált, abban az értelemben, hogy felfogta a közvetített szerzői „üzenetet”.
A rendszeres CD-hallgató már-már félve veszi kezébe a kísérőfüzetet, előre rettegve attól, milyen „trendi” pózokba kényszerítették néhány felvétel erejéig a művészeket. Ebben az esetben további örömforrásra lelünk: valamennyi fotó a próbák során készült, „termékeny pillanatokat” örökít meg, a közös zenei gondolkozás kifejező mozzanatait. Az életrajzok olvasása során pedig ismét megbizonyosodhatunk arról, hogy az informatív adatok mindig a felszínt érintik – a művészi lényegről elsődlegesen (sőt, kizárólag) a produkciók tanúskodnak. Félreérthetetlenül.
(Avi-music 8553512)
