Aida, Netrebkóval

|

Salzburgi Ünnepi Játékok

Az augusztus 6-i premiert további hat előadás követte, közülük ötben Anna Netrebko alakította a címszerepet.

Giuseppe Verdi: Aida         Rendező: Shirin Neshat          Aida: Anna Netrebko         Fotó: Monika Rittershaus

Tizenhat éve egészen egyedülálló élményforrás a zenekedvelők számára az utóbbi években már a Salzburgi Ünnepi Játékok egész időtartamára kiterjedő szabadtéri program. A Siemens Fest>Spiel>Nächte keretében délutánonként archív és idei hangversenyek műsora szól a Kapitelplatzon, amikor pedig besötétedik, a Festung és a Dóm által határolt téren óriáskivetítőn elevenednek meg az operaelőadások, az archívum kincseiből és az idei programból. Programfüzet tájékoztat a műsorról, lehet rá készülni – de lévén szabadtéri rendezvény, nagy számmal látogatják olyanok is, akik csak véletlenül találtak rá erre a lehetőségre.

Az idei program egyik kiemelt eseményeként harangozták be az Aidát, az augusztus 6-i premiert további hat előadás követte. Közülük ötben Anna Netrebko alakította a címszerepet, az utolsó két alkalommal pedig a közelmúltban feltűnt dél-koreai Vittoria Yeo kapott lehetőséget salzburgi bemutatkozásra. A szereposztás sajátossága, hogy Netrebko partnere Radamesként Francesco Meli volt, Yeonak viszont Netrebko mostani férje, Yusif Eyvazov jutott. Talán egyszer láthatjuk egyazon Aida-előadásban is az álompárt.

Három alkalommal vetítették az Aidát a Kapitelplatzon; először (15-én) egy pódiumbeszélgetés előzte meg a vetítést, amikor tehát élőben is láthatták a prominens művészeket az érdeklődők, majd két olyan este (19-én és 25-én), amikor egy órai eltéréssel a Grosses Festspielhausban is színre került. A 19-i közönség nagy elszántságról tett tanúbizonyságot, amikor hősiesen dacolt az időjárás viszontagságaival – az időszakosan rendkívül intenzív esőzés sem tudta eltántorítani az érdeklődőket; az ORF feliratú (grátisz) esőkabátok sokasága szinte virított téren.

Nyilvánvalóan mások az operahallgatás körülményei a zárt játszóhelyen, s mások az elkerítetlen szabadtéren, ám ez utóbbi megannyi alkalmi élményt, tanulságot kínál, hogy a zavaró mozzanatok sem váltanak ki bosszúságot. Mert egyidejűleg érződik az a hatás, amely emlékezetessé írja be magát még az esetleges érdeklődők élményvilágába is.

Az előadással legtöbbet talán a rendezője nyert, az iráni Shirin Neshat

Egyébként a térre is lehet jönni felkészülten: az opera igényes műsorfüzetéből alaposan lehet tájékozódni – de megvásárolható akár utólag is. A több tévétársaság által átvett előadás ráadásul feliratozva került vetítésre, így azok számára is követhető volt a cselekmény, akik esetleg korábban nem ismerték.

Ezzel az előadással a legtöbbet talán rendezője nyert, Shirin Neshat. Az Iránban született művész 17 évesen hagyta el hazáját, amikor az USA-ban folytatta tanulmányait. Ott alapított családot, s csak Khomeini ajatollah halálát követően, 1990-ban tért vissza egy időközben alaposan megváltozott országba. Az ekkor szerzett élményei-tapasztalatai inspirálták azt a fotósorozatot (Women of Allah), amelyre felfigyelt a nyugati kulturális élet. Később Neshat a videoinstallációk képi kifejezésmódjával élve foglalkozott az iszlám világgal. Legnagyobb sikerét hosszú játékfilmjével érte el (Women without Men), amely a 2009-es Velencei Fesztivál rendezői díját kapta. S bár nagy álma, hogy az arab világ híres énekesnőjéről, Oum Kulthumról forgasson filmet, eddig nem került intenzív kapcsolatba a zenével.

Markus Hinterhäuser rendezőválasztásában minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy Neshat részben osztozik sorsában Aidával. A hazától távoli élet, a visszatérés reménye, az esélyének realitása – mind-mind olyasmi, ami húsba vágóan éles tapasztalat a rendezőnő számára. És az opera látványvilágának megannyi olyan elemét köszönhetjük neki, ami libretto-olvasatának személyességéből fakad; a videovetítéseket például, amelyeket Bécsben forgatott szír, afrikai menekültekkel és osztrák hajléktalanokkal. Tanulságos, hogy a papokat felekezettől függetlenként kívánta megjeleníteni, hogy a hatalom természetét tekintve, bármely vallás magára ismerhessen. Átgondolt színvilággal dolgozott; mindenesetre, hasznos volt előre tudni szín-szimbolikáját, hogy ki-ki átkódolhassa magában a korábban elsődlegesnek tekintett jelentéseket. A piros például nem a szerelem színe, hanem a féltékenységé, a kék (amelynek az európai vizuális kultúrában, leginkább a keresztény Mária-ábrázolásoknak köszönhetően határozott jelképi értelme van) a bizonytalanságot, a félelmet, az aggódást fejezné ki. Ezek mellett a fehér és a fekete, valamint az uralkodói pompát megjelenítő arany dominál. Neshat számára katartikus lehetett, amikor kész produkcióként szembesült elképzelései realizálásával.


Anna Netrebko, Ekaterina Semenchuk

Az operanéző számára minden bizonnyal csak töredéke „jön le” a látványban képi nyelven közölteknek – Verdi ellenállhatatlan zenéje köti le elsősorban, különös tekintettel az énekesekre. Megannyi PR által motiváltan, leginkább a sztárokra, ez esetben Netrebkóra koncentrálva. De aki nem elsősorban újabb Netrebko-élményért jött, azt is magával ragadta előadói teljesítményével.

Mert Netrebko intenzíven éli az általa megelevenített szereplő életét, gesztusai korántsem valami színpadi játék kategóriába sorolhatóak, hanem egylényegű nála az énekkel a mozgás (vagy épp mozdulatlanság) és a gesztika. Csodálatos ez az intenzitás, ám azzal a következménnyel jár, hogy „kirí”, éspedig formátumát tekintve, a környezetéből. Az ő játéka tükrében tűnt vérszegénynek Radames, de bármilyen mércén alul maradt a Király (Roberto Tagliavini). A rendezői koncepciónak is része lehetett a visszafogottságában – ám mindez a zenei igazság rovására ment. Ha szigorúan nézzük, „borultak” az arányok. Az érzelmi viszonylatok alakulásánál kevésbé; bár nehezen képzelhető el, hogy ez az Aida oly mértéktelenül beleszeressen ebbe a Radamesbe (aki egyébként látványos tulajdonságait, mint harci bátorság, a meg nem jelenített történésekben kamatoztathatta, hiszen győztesként tért vissza). Netrebko mellett nem volt irigylésre méltó helyzetben Amnerisként Ekaterina Semenchuk (aki ebben a szerepben már a Scalában is fellépett, s akit Salzburgban korábban a Don Carlos Ebolijaként köszönthettünk). Ő a királylány, Aida az ő – személyes szolgálatára – kiválasztott rabszolgája, akivel nem igyekszik érzékeltetni alárendelt helyzetét. Ám Netrebko Aidájából eltitkolhatatlanul sugárzik a királylányság, így az érzelmi háromszög elrajzolódik; annál is inkább, mivel Radames iránti érzései mintha megmaradnának valamiféle protokolláris szinten. Márpedig ha úgy lenne, nem lenne oka arra a későbbi őszinte kétségbeesésre.

Az opera záróképe mindenesetre egyértelműsíti, hogy mi volt Verdi legfőbb „mondanivalója” a protokolláris alkalomra megrendelt operával; itt is lehetőséget talált arra, hogy a szerelmi érzés mindent elsöprő hatalmát juttassa kifejezésre. Ettől oly katartikus a befejezés – habár nem a drámai igazság vagy valamiféle bölcs belátáson alapuló döntés jut érvényre.

Ricardo Muti volt az előadás dirigense, a fennállásának 175. évét ünneplő Wiener Philharmoniker atmoszférateremtő zenei háttérről gondoskodott. A jelenetváltásoknál, a zárt számok egymásra következésénél mintha valamiféle sietség érződött volna; vélhetőleg Muti igyekezett meggátolni a felvonások folyamatát megszakító közbetapsolásokat (vagy legalábbis, korlátozni a számukat). Aki esőben hallgatta a felvételt, nagyon nem bánta ezt.

Markus Hinterhäuser, Angela Merkel, Shirin Neshat rendező, Helga Rabl-Stadler a Salzburgi Ünnepi Játékokon, 2017. augusztus 8-án         Fotó: Anne Zeuner

CÍMKÉK: