Koncert a Gödör Klubban
Egy énekesnő portréjához.
Szvjatoszlav Richter valósággal berontott a színpadra, nem nézett a közönségre, szinte nem is figyelt a tapsokra, inkább zavarta a felhajtás, semmint doppingolta, azonnal a zongorához ült, és játszani kezdett. Lehet így is. Csak a zenére figyelve, csak a megszólaltatni kívánt dallamokra koncentrálni. Ma már tudjuk, miért volt az arcán úgyszólván mindig az a félszeg kis mosoly. Titkolt valamit, talántán szégyellte is. Amit nem kellett volna szégyellnie. De hát ő a kommunizmus legsötétebb éveiben és országában kezdte a pályafutását. Ma talán már nem így indítaná a fellépéseit.
Krasznai Tünde belibben a színpadra. Rámosolyog a közönségre, és mielőtt még egy énekhang elhagyná a torkát, már elbűvölte azokat, akiket nem háborított fel. Aztán énekelni kezd. Az első számok még nem jósolják azt a robbanást, ami majd egyszer, valamikor a program közepe táján bekövetkezik. Lemegy – mondjuk – egy Karády-dal a múltból. Azért a múltból, mert az előadó ráunt a díva, mi tagadás, háládatlan szerepkörére. Megvolt, szép volt. „Hiába menekülsz” – a szöveg talán ellentétben van a szándékokkal –, „hiába futsz”. Ki tudja már, melyik őslelet magyar filmben énekelte ezt a számot a Farkasréten nyugvó. Most úgyis átdolgozásban halljuk, és érezzük, hogy nagyon-nagyon aktuális, izzóan modern. (Zenésztárs: Bujdosó János zeneszerző.) „A sorsod elől futni úgy se tudsz.” Ezt kapjuk az előadótól, és belénk nyilall a sorok igazsága, a sorsunk igazsága. Nem menekülhetsz – írta egy valódi költő, egy magyar költő. Ám ne vegyük el a slágeríró szövegező dicsőségét sem: ő is költő a maga módján, nem csak Illyés Gyula, Malcsiner Béla is az. Különösen, hogy tragikus történelmi pillanatban is elhangzott a dala; állítólag 1945. február 13-án ablakokba kitett hangszórókból játszották a Várból kitörő német katonáknak. Hiába menekülsz…
Akárhogy is volt akkor, Tünde nem menekül, ellenkezőleg, belekezd a második számba, a sajátjába, a Tündemesébe. Ő írta a szövegét, s elmondhatjuk róla, mint tőle tudjuk, hogy igencsak életrajzi elemekre épül az elénekelt história. Kellőképpen bemelegedve, nagyjából ekkor kezdődik el az igazi műsor. Már mindenki be lett vonva, már mindenkit varázskör övez, az énekesnő átölel, és nem ereszt minket. Bekalandozza a lélek csúcsait és mélységeit. Ekkortájt hangzik el az a bizonyos Zalatnay-szám a felszólítással, hogy „szeress nagyon!”. Itt már kezd elszabadulni a pokol, jönnek a mélyrétegi érzések, feldübörögnek a vágyak, parázslani kezd a szenvedély. Már szeretjük őt, nem hiába kérlel minket.
A műsor közepe táján kissé eluralkodik a szomorúság. Krasznaiban van annyi színészvér, hogy eljátssza, vége a boldogságnak. Elénekli Amy Winehouse számát, melynek magyar címe: A szerelem vesztes játszma. Nem hisszük el neki – legalábbis elsőre nem. Aztán addig ismételgeti – losing game, losing game –, hogy sajnálni kezdjük, megsimogatnánk a buksiját, ha lehetne. De nem lehet, mert még félreértené a nagyérdemű. Kik egyre lelkesebben tapsolnak a számok után, Tünde meg egyre kedvesebben köszöni meg a feléje áradó szeretetet. Leszáll a halandók közé: vigasztal és csábít, simogat és magával ragad.
S jön egy magyar szám, ami talán a legjobban illik az egyéniségéhez, és jobban is énekli, mint a szerzője – bocsássa meg ezt a kijelentést Dévényi Ádám. „Belemenekülök az éjszakába.” Egyszerű kijelentő mondat, semmi több. De egy élet, egy sors rejlik a mélyén. Hallgatjuk, és megérezzük Krasznai Tünde egész lényének üzenetét. Nem utánoz – teremt.
Szeressetek, érezzetek magatok körül, ne hagyjatok el. Főleg ne bántsatok, ha már szeretni nem akartok, bár nem értem, hogy miért nem. Jóban akarok lenni veletek, adni akarok nektek, és nem kérek érte cserébe semmit. Sokan bántottak, megaláztak. Nem szeretek szenvedni. Mosolygok rátok, még ha ez a mosoly fáradt és fátyolos is olykor.
Belemenekülök az éjszakába, keresek valakit, aki… Aki vár reám. Aki megérti a dalt, megérti Tünde lelkét. Többet nem is kíván. Belevág a legvadabb számokba, melyek tőle lesznek izzóak, vulkanikusak – tűzszerészek kerestetnek a nézőtéren. Nem tudjuk, mikor lesz vége. Féltjük már, hogy megárt neki. Hogy valami baja történik. De az őrangyalai vigyáznak rá. Ott vannak vele. A tehetség mindent legyőz.
Vége van, és valami nagy ürességet érzünk. Lehet, hogy nincs tovább? Az nem lehet. Folytatnia kell. Nem elég az az egy kötelező ráadás. Aztán rá kell jönnünk, hogy ő maga a ráadás. Úgy ahogy van. Elveszett gyermek és vadító démon egyszerre. Ajándékba kaptuk őt a sorstól, az élettől, félve mondom, hogy magától a teremtőtől. Nem tudtunk bánni vele – ő pedig elhagy minket. Elmegy innen, és szegényebbek leszünk nélküle.
Ahogy lesz, úgy lesz… Tiltott dallam volt ez a szám a maga idejében. Világsláger persze. De hatalmas igazság rejlik a mélyén.
Whatever will be, will be: que sera, sera…
/Koncert a Gödör Klubban, 2016. július 30-án. Zenésztárs: Bujdosó János zeneszerző./
