A Rajna kincse, A walkür, Müpa
Wagner függőséget okoz, Fischer Ádámmal együtt. Évről évre, sokakkal együtt, újra és újra odamegyek a Müpába a Wagner -Napokra. Úgy látszik szeretjük az egész pályás letámadást. Bár vannak, akik utálják.
Fotók: Nagy Attila, Müpa Hirling Bálint, Müpa
És nem csak azért, mert Wagner emberként temérdek galádságot követett el, hanem azért is, mert sokan túl hangosnak, ménkű hosszúnak, ráadásul még unalmasnak is tartják. Nem bírják, hogy szinte be akarja „kebelezni”, le akarja uralni a publikumot, őrjítő, harsogó zenével, monumentális látvánnyal, érzelmi viharok garmadájával, a szereplők aljasságáradatával, vagy éppen tomboló szerelemmel, gyilokkal, vérrel, a hatások brutális egymásra halmozásával. Tényleg nagyon lehet utálni! Ugyanakkor szinte szektás hívői is vannak szép számmal. Nem győznek betelni vele. Ismerős arcok tűnnek fel a Müpában, és szerencsére sok ismeretlen is, magyarok, külföldiek, mindenféle korosztályból, hót elegánsan, vagy farmerben, pólóban. Amikor belép a pódiumra Fischer, már „őrjöngenek”, bravóznak, ünnepelnek sokan, mert már előre is ekkora a hitele, örülnek, hogy újra látják, felfokozott élményt remélnek tőle, amit aztán általában meg is kapnak, nem szokása csalódást okozni.
Tavaly A Nibelung gyűrűjéből a harmadik és negyedik darabot, a Siegfriedet, Az istenek alkonyát néztem, idén az első kettőt, A Rajna kincsét, és A walkürt. Meg hát ugye néztem volna A nürnbergi mesterdalnokokat is, amit meghirdettek, aztán sajnos anyagi okokra hivatkozva lemondtak.
Wagnerben, ugyanúgy mint Shakespeare-ben, benne van a világmindenség. Ahogy Fischer egy roppant határozott, gyors mozdulattal, erőteljesen kifejező mimikája kíséretében, amivel szinte szuggerálni képes a muzsikusokat, és csaknem leolvasható róla a zene, beinti a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, elindul a hatalomért, aranyért, nőért, férfiért, birtoklásért való ádáz, tébolyult küzdelem, amit úgy látszik képtelen abbahagyni az emberiség. Ott lengedez a Rajnában a három szemrevaló sellő, és ők még csak játékszernek tekintik a szépen csillogó aranyakat, de Alberich, a törpe, akit nem engednek magukkal játszadozni, sértetten elrabolja a kincseket, és azt is pontosan tudja, hogy a belőlük készült gyűrű világuralmat jelent. A Rajna hullámainak kellemes érzékeltetésétől, akár leheletnyien finom, halk hangoktól addig az égszakadás-földindulásig váj belénk a zene, amit a kincs elrablása, és ezzel együtt a világtéboly nekilódulása jelent.
A Rajna kincse idei verziója roppant kiegyenlített előadás, énekesi, színészi szempontból egyaránt. Szárnyalnak a hangok, a művészek alkata, kora nagyjából megfelel a szerepüknek, nincs feltűnő túlsúly rajtuk, ez igazi, nagyszerű összmunka. Günther Groissböck, Pataky Dániel, Schöck Atala, Kálmán Péter, Lukasz Konieczny, Gál Erika, Fodor Gabriella, Haja Zsolt, Chistian Franz, Horti Lilla, Jürgen Sacher, Bretz Gábor, Sáfár Orsolya, Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia egyaránt tehetségesen beleadnak apait-anyait.
A hatalmas ledfalra kivetített leleményes, olykor képzőművészeti értékű vizuális elemek, a Szupermodern Filmstúdió Budapesttől, esztétikusan alkalmazott árnyjátékok, táncok igyekeznek pótolni a Wagner által elképzelt grandiózus látványt, ami gyakran sikerül is. Amikor 2006-ban Fischer Ádám művészeti vezető, karmester a Müpában bemutatta az első félig szcenírozott opera produkciót, a Parsifalt, hívtak rá többen is, én pedig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem megyek. Wagner fantasztikus látványt képzelt hozzá, ráadásul a Parsifalt Bayreuth-ban is láttam, abban a színházban, a Festpielhaus-ban, amit direkt a művei számára építettek fel. Ott aztán van színpad- és fénytechnika, süllyedés, emelkedés, adódnak filmszerű áttűnések, miért néznék olyan előadást amiben nincs a gesamkunstwerk, azaz összművészet, amit a zeneszerző zseni megteremtett, és nélkülözhetetlenül fontosnak tartott? Még azt is elengedhetetlennek tartotta, hogy az operái szövegkönyvét maga írja, hogy minden tökéletes egységben forrjon össze, és mindaz, amit megálmodott, a vizualitás nyelvén is erőteljesen megjelenjen. Miért néznék akkor egy megfelelő színpadtechnikát törvényszerűen nélkülöző koncertteremben Wagner előadást? Még azt is gondoltam, hogy nem fogom tudni végig ülni. A premiert követően aztán megindult „ellenem” a „győzködő hadjárat”, hitelt érdemlő emberek állították, hogy ez ilyen jó, meg amolyan remek, el ne mulasszam. Kicsit morózusan, némiképp hitetlenkedve, de csak beadtam a derekamat, és a Wagner-Napok feltétlen hívévé, propagátorává váltam. Ezekben a produkciókban hangsúlyosabbá válik az énekesek egyénisége. Mintha premier plánban lennének előttünk, annyira szinte csak rájuk fókuszálunk. Ezért jelentőségteljesebbé válik minden rezdülésük. A díszlettervező, rendező Hartmut Schörghofer szinte kiemeli őket a térből, hogy na tessék, őket nézzétek, ők igazán a fontosak! És tán ez a bizalom is elősegíti, hogy abszolút azok is lesznek, ami akár fokozza a teljesítményüket.
A walkür előadása nem annyira kiegyenlített, mint A Rajna kincse, ami nem jelenti azt, hogy kisebb élmény, azt azonban igen, hogy vannak benne kilengések, például két nagy énekes, a Siegmundot adó Stuart Skelton és a Sieglindet alakító Simone Schneider személyében. A férfin jócskán vannak pluszkilók. Szuper filmekben az eszményi szerelmespárt közel sem úgy szokták ábrázolni, mint amilyenek ők. Mégis kevés olyan intenzív, elsöprő erejű, érzelmektől telített, szerelmes jelenetet láttam, mint az övék. Árad belőlük a hang, bekúszik a hallójáratainkba. Nem szirupos, nem édeskés, hanem szenvedélyesen elementáris, ellenállhatatlan, valósággal körbeölel, behálóz, nem lehet tőle szabadulni, miközben lehetetlen a szerelmük beteljesülése. Ez fékezhetetlen őserő, ami hirtelen rájuk tört, amire vágytak, amire mindannyian vágyunk, de már nem biztos, hogy urai vagyunk tőle az akaratunknak. Brünnhilde szerepében Iréne Theorin a szupersztár. És tényleg sok hangot úgy „megküld”, hogy lehet ámulni és bámulni, meg őt csodálni. Van is miért, mert briliáns. De a szívem a tavalyi Brünnhilde, Catherine Foster lopta el, aki ugyanilyen bravúros volt, de közben pokoli mélységekbe is rántott, majd felemelt, minden rútság mellett amit megmutatott, gyönyörök forrása is volt, katarzist okozott. Ezúttal ugyancsak valamennyi szereplő, az említetteken kívül, Stuart Kelton, Aris Argiris, Fodor Beatrix, Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia, Váradi Zita, Schöck Atala, Szilágyi Szilvia, Gál Erika, Várhelyi Éva, Wittinger Gertrúd nagy odaadással áll a vártán. Olykor a Vida Gábor által koreografált táncmozdulatok is fokozzák a hatást. Valóságos „hatásorgiában” van részünk, ahogy azt Wagner elképzelte. És ez elementáris élmény. Emiatt érdemes évről-évre a Wagner-Napokon „tobzódni.”
