A Moszkvai Csajkovszkij Zenekar, a Prágai Filharmónia Kórusa és Jan Latham-Koenig a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
A záróhangverseny műsorán Brahmstól A sors éneke, Dvořáktól a Te Deum szerepelt, szünet után pedig Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája, valamint Sosztakovics Hamlet-szvitje csendült fel.
A Moszkvai Csajkovszkij Zenekar
Nagy a PR hatóereje, s kiváltképp meg tudja sokszorozni az olyan produkciók iránti érdeklődést, amelyeknek a program vagy az előadó neve önmagában is mágneses hatású – nem is beszélve arról, amikor e két intenzív mágnes ráadásul együttesen van jelen. Mégsem felesleges az effajta figyelemfelkeltés – ráadásul azzal a nem lebecsülendő következménnyel jár, hogy a potenciális érdeklődőben növeli a (kulturális) reklámok iránti bizalmat. Ilyen reflektorfénybe került idén, méltán, Valerij Gergijev és a Mariinszkij Zenekar. Nekik köszönhetően ismerték és szerették meg sokan Csajkovszkij Jolántáját (melynek koncertszerű előadására április 20-án került sor a Müpában), és vált beszédtémájává az utólagos „suttogó propagandának”, a közönségvisszhangnak a Mariinszkij Színház Balettegyüttese által népszerűsített Hamupipőke (Prokofjev balettjét a fesztivál utolsó napján kétszer vitték színre az Erkel Színházban). A PR „természetéből” adódik, hogy irányított fénye lehatárolt – tehát más produkcióknak leárnyékolt terület jut. Ami viszont azzal jár, hogy érvényesülhet a „sötétben csillogóbb a fény” elve.
A sors kegyeltjeinek tarthatják magukat azok a nagyétkű zenefogyasztók, akik felismerve azt a lehetőséget, hogy „belefér” a délutáni Hamupipőke és az esti zeneakadémiai hangverseny egymásutánja egyetlen napba, vállalkoztak a felfokozott élmény-kínálatra. (Vállalkozókedv-növelő ez a két, önmagában is emlékezetes esemény.)
A balett közönsége nem csalódott az előzetes ajánlókban – a koncertet választók pedig arról győződhettek meg, hogy a „beharangozás” nem szükséges velejárója az értékes előadásoknak.
Moszkvai Csajkovszkij Zenekar néven 1993 óta vesz részt a nemzetközi koncertéletben a korábban a Moszkvai Rádió Szimfonikus Zenekaraként ismert együttes. Mind nekik, mind a Prágai Filharmónia Kórusának többször volt vendégkarmestere az angol Jan Latham-Koenig, akinek a neve kevéssé ismerősen csengett (április 22-ig) a magyar hangverseny-látogatók számára. Szakmai életrajzát olvasva ismét egy adalékhoz jutottunk, miszerint napjaink zenei élete (mind a hangversenyeket/operákat, mind a hangfelvételeket tekintve) elképesztően gazdag. Mondhatni, áttekinthetetlen. És ez arra kell, hogy inspirálja a zenebarátokat: minél gyakrabban járjanak hangversenyekre – mert az élő előadás és a hangfelvétel által szerezhető élmény ereje más-más pályákon mozog. Nem véletlen, hogy a hangfelvételről megkedvelt művészben könnyen lehet csalódni pódiumművészként. Aki viszont közvetlen hatást gyakorol közönségére, annak nevét szívesen megjegyzi a hálás hallgató.
A záróhangverseny műsorán Brahmstól A sors éneke, Dvořáktól a Te Deum szerepelt, szünet után pedig Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája, valamint Sosztakovics Hamlet-szvitje csendült fel.
A Schicksalslied nem tartozik azok közé a művek közé, amelyeknek szövegét ismeri a nagyközönség, a Te Deum ismertebbként tartható számon. Az előadás azonban olyan elementáris hatású volt, hogy a legakkurátusabb hallgató sem háboroghatott azon, hogy se magyar nyelvű szövegmelléklet, se feliratozás!
Szokás kritikai megjegyzésekkel illetni az átépített/felújított Nagyterem akusztikáját, néha éppen magyarázkodó mentségként, amiért nagy létszámú előadógárda esetén nem kiegyenlített a hangzás, illetve, hogy a hangszerelés megannyi részletszépsége rejtve marad a partitúrában. Ezúttal két vendégegyüttes lépett fel, jól kihasználva a pódiumot – lenyűgöző hatással. Arra kellett gondolnom: bárcsak minél több karmester/karnagy és kórusénekes hallgatná ezt a csodát! Elsősorban az énekkart kell dicsérni: szólistáknál is hálásan fogadott átéléssel énekeltek, olyasfajta hittel és meggyőződéssel, amivel jeles templomi együttesek teszik néha kinyilatkoztatás-értékűvé a dallamokkal ünnepélyessé tett mondanivalót. És a Te Deumot hallgatva senki nem vonhatta ki magát abból az életérzésből, hogy szentélyben tartózkodik, beavatottként. Szemere Zita és Anatolij Fokanov volt a Te Deum két szólistája – különleges élményt jelentett, amikor megélhettük azt a legtöbbször csak elemzésekben-ismertetésekben olvasható mozzanatot, hogy a szólista mintegy protagonistája a kórusnak. Csodálatosan érzékeny dinamikai árnyalás biztosította ezt csakúgy, mint a hangszerelés megannyi tónusát.
A hallgató csak ült, és töltekezett az értékes-szép zenékkel. Megajándékozottnak érezhette magát. Megmutatkozott ez a figyelemben (nyoma nem volt zavaró köhécselésnek-zajongásnak) és a taps minőségében is: nyoma nem volt klakkízű őrjöngésnek, vagy (könnyűzenei) koncertek hatásos füttyögésének. És ha a tetszésnyilvánító taps nem lett volna átütő erejű, annak egyik oka az lehetett, hogy nem mindenki érezte magát arra késztetve, hogy az utolsó hang lecsengése utáni „termékeny csend” megtörésében részt vegyen. Fokozatosan oldódott a varázs.
A Rómeó és Júlia nyitányfantázia különböző interpretációi valamiféle szubjektív Csajkovszkij-portréhoz kínálnak lehetőséget. Jan Latham-Koenig vezényletével a Moszkvai Csajkovszkij Zenekar klasszicizáló portrét festett, nem engedve a kísértésnek, hogy édeskésre-érzelgősre színezzék a közismert dallamokat. Zeneirodalmi ritkaságnak tekinthető a Hamlet-szvit, amelyet Sosztakovics filmzenéjéből állított össze Lev Atovmjan. Ehhez kaptunk kétnyelvű (magyar-angol) szövegkönyv-mellékletet, nyilvánvalóan a külföldi közönségre való tekintettel, hiszen a némi melodrámai emlékeket idéző struktúrát magyar nyelvű prózával tette teljessé Polgár Csaba (aki az érthető szövegmondás ellenére is követte az írott szöveget, több alkalommal vehetett észre apró eltéréseket). A fordítás Nádasdy Ádám munkája. Itt mutatkozott meg igazán a zenekar játékának kulturáltsága: a hangulatfestés mindig megmaradt olyan keretek között, amelyek eleget tesznek az esztétikai szépség-fogalom kritériumainak, a határt a kérlelhetetlen ütőseffektusok húzták meg.
Jan Latham-Koenig azok közé a karmesterek közé tartozik, akik tudják, hogy „nem szólal meg a karmesteri pálca”, de azt is, hogy az általa – és a zenekar által közösen – elképzeltek megvalósításához elengedhetetlen az irányítás. Megannyi mozdulata biztos kezű navigálás a partitúrák térképén, annak érdekében, hogy minél többdimenziós élményforrássá váljanak a művek.
A hallottak ritka intenzitással interiorizálódtak. Nem csak a ruhatárig tartott a hatás – az utcán, sőt, a villamoson is a beszédtémák „zeneiek” voltak. Ki-ki új észrevételeit osztotta meg társaságával, avagy olyan emlékeket idézett fel, amelyek az estnek köszönhetően ismételten felfénylettek. Aki egyedül volt, ennek a sokszólamú élménykórusnak is közönsége lehetett.
