A Budapesti Fesztiválzenekar meglepetés-variációi
A Budapesti Fesztiválzenekart hallgatni mindig öröm. S azon túl, megannyi tanulság, kinek-kinek szavakba foglalhatóan, avagy – s az sem kevés – meggyőződés-érzeté, amely hasznos támpont lesz a későbbiekben.
Marin Alsop
A zenekar abban a szerencsés helyzetben van, hogy életre hívója (vezető karmestere, művészeti igazgatója) dirigensi pályáján állandóan főszerepet kap, tehát megalakulása óta egyazon művészi koncepció mentén fejlődhet. Ennek szinte természetes következménye, hogy a „legjobbak” mindig azok a hangversenyek, amikor Fischer Iván vezényli együttesét. A „közös nyelv”, az egy irányba való gondolkodás ilyesfajta lehetősége kevés zenekarnak jut osztályrészül, amikor a vendégkarmester-járás mindennapos jelenség. Amikor a zenekari muzsikusoknak többféle lehetőségük van, kezdve attól, hogy a rövid közös munka során igyekeznek közös hullámhosszra jutni a dirigenssel, s a széles skála ellenkező pólusa, hogy játsszák a magukét, figyelmen kívül hagyva a vendégművész elképzelését. Ez a lehetőségtár is rendkívül tanulságos, a zenein kívül egyéb szempontokból is, de nagy kérdés, hogy a hivatásos zenekari művészeknek mennyi energiájuk van az ilyesfajta állandó tanulási lehetőség kihasználásához, s az is, hogy akarják-e egyáltalán (s ha igen, képesek-e ilyesfajta alkalmi megújulásokra rövid idő alatt). Az alkalmanként adott (az adott teljesítményből visszakövetkeztethető) válaszok egyszersmind minősítik a zenekart, és tolmácsolják a vendég karmesterről való véleményüket.
Az idei évad kezdetének több hangversenyét hallva fogalmazódtak meg bennem ezek a gondolatok. Közülük az elsőre október elején (4-én és 5-én) került sor, amikor első ízben állt női karmester a BFZ élén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, Marin Alsop személyében. Ő sok mindenben volt már első (például ő volt az első női karmester a BBC Proms-koncertjeinek záróestjén), de ezúttal nem az „elsőség”, sem a „női karmesterség” volt az érdekes. Alsop, sikeres hegedűművészként, hangszeréről lemondva valósította meg gyermekkori álmát, amely kilencéves kora óta lebegett a szeme előtt, amikor Bernsteint látta vezényelni. Bernsteintől kapta tehát az inspirációt, azonban – és ez az egyéniség varázsa – erre aligha következtetne, aki vezényelni látja őt. Egyértelműen a művek megszólaltatására koncentrál, ugyanakkor ennek érdekében minden segítséget megad a zenekari játékosoknak. Nincs egyetlen felesleges mozdulata sem, mindegyiknek konkrét értelme-jelentése van. Nagy biztonságban érezhette magát a Sibelius-hegedűverseny szólistája, Alina Pogostkina, összhangban a zenekarral. Sosztakovics 7., „Leningrád” szimfóniája pedig egyszerűen katartikus volt. A zenekart hangversenyekről és felvételek alapján ismerő Alsop és a BFZ első közös fellépését az egymás iránt érzett megbecsülés jellemezte, ez eredményezett felejthetetlen estet. Alsop úgy tudta kézben tartani az előadást, hogy egyetlen gesztussal sem az irányítást fejezte ki. Hozzásegítette a kitűnő muzsikusokat, hogy magukból a legtöbbet kihozva, mindent megtegyenek a műsorszámok minőségi megszólalásáért. Zeneminiszter, aki szolgál – megkülönböztetetten.
Dmitrij Kitajenko nem először vezényelt Budapesten. Aki novemberben (9-én vagy 10-én) látta-hallotta őt a Zeneakadémián, aligha hitte el, hogy betöltötte 77. évét. Sikeres pályáját 50 éves korától Nyugat-Európában folytatta, rangos együttesek első karmestereként vagy első vendég karmestereként. Nála a vendég karmesterség bármely együttessel gyorsan, könnyen kapcsolatot teremtő készséget alakított ki. Érthető tehát, hogy ha világviszonylatban rangos zenekart vezényel, a zene öröme hatja át a légkört. A minőségek találkozásához ezúttal a műsorválasztás is hozzájárult. Fáradhatatlan lelkesedésre inspirálta a BFZ-t egy olyan programmal, amelynek valamennyi száma súlypont-jelentőségű. Sosztakovics 1. szimfóniája, majd Lilya Zilberstein szólójával Rachmaninov Rapszódia egy Paganini-témára című (korántsem csupán a zongoristától virtuozitást igénylő) kompozíciója, majd Csajkovszkij szimfonikus fantáziája, a Francesca da Rimini csendült fel – s a hallgató aligha tudott választani, melyik jelentette a legnagyobb élményt. Nagyobb dicséret aligha mondható, mint hogy mindhárom mű „megtörtént”; a zenekar részéről a Sosztakovics-szimfóniának ez volt a premierje, Rachmaninov művét legutóbb 2010-ben, Csajkovszkijét pedig 1996-ban tűzték műsorra. Szinte kitágult a Zeneakadémia Nagyterme, a leheletfinom hangzástól a monumentális hangtömegekig minden csodálatosan szólt, gyakran áradtak a melódiák. A teljesítménnyel elégedetten, mosolyogva köszönte meg a tapsot a dirigens, és a zenekari játékosok is felszabadultan fogadták a tetszésnyilvánítást.
Mindezek az emlékezetes estek nem tudják feledtetni azt az élményt, amelyet az október 19-i, 20-i és 21-i hangversenyek közönségének adott Fischer Iván vezényletével a zenekar. Már a műsor felkeltette az érdeklődést; szokatlan a Bach–Mozart–Csajkovszkij-összeállítás. Ezúttal elmondhattuk, hogy három élménnyel gazdagodtunk. Bach D-dúr szvitjét legutóbb 2011-ben a Zene Világnapján játszották, vendég karmesterrel (a barokk hangversenyeiket sem Fischer Iván vezényli), Mozart d-moll zongoraversenyével két évtizeddel ezelőtti élményt elevenítettek fel (akkor Schiff András irányította a zongora mellől), s annak is lassan egy évtizede lesz, hogy a Csajkovszkij-maraton fergeteges fináléjaként a 4. szimfóniát adták elő. A zeneakadémiai pódium átrendezése időt vett igénybe – ily módon még inkább elkülönült a három zenei világ. A zenekar más-más elhelyezkedése, különböző létszámú játékosokkal, három zenei világba kalauzolta a hallgatókat – a szólistának, Emanuel Axnak a teljesítménye ebben a légkörben korántsem kerülhetett reflektorfénybe. A főszereplő egyértelműen a Zenekar volt, amely Fischer Iván vezényletével műről műre képes megújulni. Pontosabban, mindig olyannak lenni, amilyen apparátust és atmoszférát az adott kompozíció megkíván. Káprázatos volt – a minőség csodája.
