A Ligeti Ensemble évadnyitó estje a BMC-ben
A Ligeti Ensemble, melyben a többséget a Concerto Budapest zenekari művészei adják, más zenekarok kortárs zene iránt elkötelezett tagjaival dúsítva, kitűnő formációként működött.
Fotó: Concerto Budapest
Nem véletlenül kölcsönöztem a(z eddig) három részes magyar vígjáték címét, bár itt és most igencsak másról van szó. Ezúttal olyasmit kaptunk, ami Amerikából való, és – valami. A hangsúlyeltolódás súlyát, jelentőségét az adja, hogy a 20-21. század zenéjéből két mű magyarországi bemutatóként hangzott fel a program első részében, majd pedig egy szimfóniát hallhattunk. A zenetörténeti tegnap és tegnapelőtt markáns pillanatait.
2018. május 28-án, Ligeti György születésének 95. évfordulóján került sor a Ligeti Ensemble bemutatkozó hangversenyére, és a Concerto Budapest égisze alatt született és keretei között működő társulás munkásságában azóta is megkülönböztetett jelentőségű a névadó születésnapja, de szerencsére fellépéseik nem korlátozódnak a jeles napra. Már a névből is kiderül, nemzetközi nyilvánosságra számítanak az elmúlt bő évszázad értékesnek ítélt műveit műsorra tűző előadásaikkal. Célkitűzéseiben rokon az UMZE együttesével, és résztvevői között jelentős számban vannak olyanok, akik mindkét együttes produkcióiban részt vesznek. Bizonyos szempontból pedig a Ligeti Ensemble áll közelebb a 20. század elején életre hívott (és sajnálatosan rövid életű) UMZE eredeti elképzeléséhez, nevezetesen, hogy a közreműködők nagyobb létszámával nemcsak kamaraművek, hanem szimfonikus kompozíciók megszólaltatására is vállalkozhat (mindkét együttes tagsága a műsorra tűzött darabok apparátusának függvényében alakul, a kortárs zene iránt elhivatott hazai – szólista, kamara- és zenekari – muzsikusokból. Az együttes művészeti vezetői Keller András és Rácz Zoltán – az utóbbi volt a szeptemberi 16-i nyitókoncert dirigense.
Sajnos, általánosan elterjedtnek tekinthetjük a „melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás” paradoxon egy vetületét a „kultúrafogyasztást” illetően. Elegáns kibúvónak tűnik a körülményekre való hivatkozás, valamely kultúrtermék (műalkotás) hozzáférhetetlensége (ill. nehezen hozzáférhetősége) – amikor viszont ilyesmire nincs mód, marad az „ismeretelméleti” hárítás. Az érdeklődés hiánya (Hermann István 1985-ben megjelent, A kíváncsiság dicsérete című könyvét is érdemes lenne időről-időre forgatni) lehatárolt ismeret- és élményanyaghoz vezet, amiből nem nyílnak szabad „vegyiérték-karok” újabb potenciális élményforrások felé.
Ilyesfajta meggondolások nyomán kerülhetett megrendezésre a Ligeti Ensemble nagy nyilvánosság érdeklődésére méltán igényt tartó fellépése a BMC koncerttermében. Az érdeklődők létszámát tekintve ideális volt így – a művészek számára inspiráló lehetett a lelkes-intenzív tetszésnyilvánítás, amely korántsem egyetlen korosztálytól származott; tizenévesek és nyolcvan felettiek egyaránt jelen voltak (nyitott érdeklődésű zenebarátok és szakmabeliek). Azon viszont csak sajnálkozni lehet, hogy milyen sokan nem éltek ezzel a lehetőséggel.
Elhangzott Elliott Carter két versenyműve; az egyikben zongora és ütőhangszerek változatos készlete került szólistaszerepbe (Two Controversies and a Conversation), a másik az 1997-ben bemutatott Klarinétverseny. Már csak azért is „érdemes” lett volna a figyelemre, mert a kettősversenynek az eredeti verziója is több mint százéves (!) mester alkotása – és a szerző (1908. december 11.–2012. november 5.) még 102 évesen is rendelkezett alkotókedvvel a mű kiegészített átdolgozásához (időskori aktivitására mi sem jellemzőbb, mint hogy 89 évesen komponálta első operáját). Egy név önmagában nem tekinthető „sokatmondónak”, a kuriózum-jellegű adatok hozzájárulhatnak az érdeklődés felkeltéséhez. De élményt csak az előadás jelenthet (muzsikus legyen a talpán, aki arra vállalkozik, hogy belső hallással e művet partitúrából ismerje meg – tegyük hozzá, szinte lehetetlen, hiszen a hangszerelésből adódó gazdag-változatos hangszínvilág aligha rekonstruálható ily módon). A 22 éve, 1997-ben komponált Klarinétverseny esetében pedig a szólóhangszer kimeríthetetlen lehetőségeit lenne képtelenség elméletileg felmérni.
A kettősverseny szólistájaként Fábry Boglárkát (ütőhangszerek) és Lajkó Istvánt (zongora) illeti elismerés (mondhatni, pikáns szituációt jelenthetett Fábry Boglárka számára a szólót ütőhangszeres művész vezényletével játszani. A Klarinétverseny szólistájaként – ismételten, sőt, túlzás nélkül állítható: mint mindig – Klenyán Csaba remekelt. Előadóművészi teljesítménye önmagában is elementáris élményforrás, ráadásul (hangversenyen a látvány kontrollja is megerősítette) sohasem szorítkozik kizárólagosan a szólamára, hanem azt arányosan helyezi el a hangzás-egészben, ha kell, protagonistaként kiemelkedve, máskor kamaramuzsikusként konverzálva zenekari szólistával vagy szólammal. Nehéz eldönteni, hogyan rangsorolódnak nála az olyan szempontok, mint például a perfekcióigény minden tekintetben (zeneileg, stilárisan, a technikai kidolgozottságról nem is szólva) és az első hangtól az utolsóig tartó intenzív jelenlét, amely a tudatos formai felépítettséget – is – szavatolja; mindenesetre a hallgató nem tehet mást, mint hogy maradéktalanul lelkesedik ezért az előadóművészi alap-magatartásért, ami ráadásul magától értetődően sajátja Klenyánnak. Számára nincs alternatívája a felelősségvállalásnak, legyen szó bármilyen stílusú, műfajú kompozícióról. Éppen ezért azt a bizonyosságot árasztja a játéka, hogy egy-egy előadás alkalmával magával a művel találkozhatunk.
Vannak zeneszerzők, akik versenyműveiket egy-egy szólista „alkatára” szabják, míg mások szinte figyelmen kívül hagyják a gyakorlati kivitelezés szempontját. Carter kétségkívül ez utóbbiak közé tartozhatott. Bőven akadt igényes feladat az együttes számára is, és bizton állítható, hogy az e műsor megtanulásába fektetett energia bőségesen kamatozik majd más zenekari művek előadásakor.
„Könnyebb” hallgatnivalót jelentett Charles Ives 1910-ben befejezett 3. szimfóniája. Ives, akinek emblematikus darabjává A megválaszolatlan kérdés vált, egyedi pályát mondhatott magáénak. 14 éves korától orgonált, 20 évesen kezdte zeneszerzés-tanulmányait. Kafkához hasonlóan állást vállalt – ő banktisztviselőként kezdte, és a „civil” pálya nyújtotta anyagi biztonságban megengedhette magának, hogy szabadidős tevékenységként foglalkozzon zeneszerzéssel. Nem foglalkoztatta műveinek hangzó élete, így fordulhatott elő, hogy évtizedeket késett azok premierje. A 3. szimfónia először 1946-ban került közönség elé – az a mű, amely iránt karmesterként, bécsi előadás reményében, már 1911-ben nem kisebb muzsikus érdeklődött, mint Gustav Mahler…
A Ligeti Ensemble, melyben a többséget a Concerto Budapest zenekari művészei adják, más zenekarok kortárs zene iránt elkötelezett tagjaival dúsítva, kitűnő formációként működött. A mintegy harminc muzsikus, Rácz Zoltán vezényletével, az Ives-szimfóniát formailag követhető, gyönyörködtető muzsikaként prezentálta. A sajátos hangszínek, hangszín-kombinációk kamarazenei kidolgozottsággal illeszkedtek, a tételek formaíve biztonságosan feszült. Megérdemelt volt a siker!
Eddingtonhoz és Lendvai Ernőhöz csatlakozva, én is idézném Lewis Carroll népszerű meséjének részletét:
„A mi országunkban – szólt Alice zihálva –, ha az ember ilyen gyorsan és kitartóan fut, rendszerint el is jut valahová.”
„Nagyon lassú lehet ez az ország – válaszolt a Vörös királynő -, nálunk olyan sebesen kell futnod, ahogy csak bírsz, ha egy helyben akarsz maradni!”
Érdemes ezt szem előtt tartani, a zeneirodalom kimeríthetetlenül gazdag – és időről-időre gyarapodó – világában közlekedőknek is.
