A kortárs zene 50 éve Szegeden
Gazdag szőttes a szegedi zenei élet; egymást követték az életrevaló ötletek, amelyek hosszabb-rövid ideig állandósulva, értékorientációt is biztosítottak a laikus érdeklődőknek.
A bűvös félszáz óhatatlanul is felidézte emlékezetemben Szilágyi Ákosnak a 2000 című Irodalmi és társadalmi havi lap 2018. 6. számában megjelent írását (A remény tündöklő bohócjátéka). Ebben hangsúlyozta: „A minden eseményt minden eseménnyel történeti összefüggésbe hozó textuális kulturális emlékezet az időben kapcsolta össze az egymást követő eseményeket, az események e láncolatában értelmet keresve és mindig találva is.” Azáltal, hogy a „digitális hálózati emlékezet”-ben, a képernyő imaginárius terében a legkülönbözőbb tér- és időbeli események egymás mellé kerülnek, lehetetlenné válik a történeti tudat kialakulása. „A digitális emlékezet tárhelyén elvileg minden mindennel érintkezésbe kerülhet, csak nem történetileg” – írta.
A gyors „rákereshetőség” a technikai fejlődés áldásainak egyike – ugyanakkor számolni kell azzal is, hogy csak az adatbázisba felvett (bevitt) adatok, információk kereshetők vissza. Éppen ezért felbecsülhetetlen értékű, hogy vannak még „vállalkozók”, akik kísérletet tesznek múltidéző múltmegőrzésre, a jelen fejlett technikai lehetőségeihez képest kétségkívül „kőkorszaki” eszközökkel. Az ilyesfajta vállalkozáshoz elengedhetetlen a tiszteletet érdemlő életkor, az a személyes többlet, amellyel leginkább csak a vizsgált időszakot megélt „tanú” rendelkezik.
Kiss Ernő életének központi helyszíne: Szeged. Ebben a város megannyi lakosával osztozik – ám ő évtizedeken át töretlen lelkesedéssel vett részt a kulturális életben, tehát, tevőlegesen közreműködött abban, hogy ötletek szülessenek, szárba szökkenjenek, és jó esetben gazdag termést is hozzanak. Korábban is bábáskodott több könyv létrejötténél, szervezőmunkával és írásokkal segítve az értékek átörökítését – az új kiadvány a Vántus Társaság negyedik könyve, s negyedik opusza Kiss Ernőnek is. Túlzás nélkül állítható: aligha lenne bárki alkalmasabb e feladatra. A könyv végigolvasása megerősíti ezt az első pillanatban talán udvariaskodónak tűnő megállapítást.
Gazdag szőttes a szegedi zenei élet; egymást követték az életrevaló ötletek, amelyek hosszabb-rövid ideig állandósulva, értékorientációt is biztosítottak a laikus érdeklődőknek. A 148 számozott oldalt tartalmazó kötet (függelékként néhány képmelléklettel) sorra veszi a rendezvénytípusokat, s végigköveti azok életét. A legtöbb fejezet Kiss Ernő munkája, s közöttük kapott helyet Papp Györgynének (1940-2018), a szegedi polgármesteri hivatal egykori zenei referensének három tanulmánya – miként a szerkesztő írta – „aktualizáló újraszerkesztés után”.
E könyv jelentősége igencsak túlmutat a város határain. Sőt, korántsem csupán a muzsikus-olvasók figyelmére méltó. Mert a szervezés aktuális feladatai nagyobb összefüggésbe ágyazzák a rendezvényeket, és a bennfentes idegenvezető nem titkolja az időről-időre felmerülő problémákat, melyek között az anyagiak (támogatások megszüntetése okkal vagy ok nélkül, bürokratikus szempontokra hivatkozva vagy …) mellett visszatérő típust jelentettek az átszervezések, a személyi változások.
Bepillanthatunk tehát a társadalmi kulisszák mögé is, és a problémák sajátos szakmai vetületei is tanulságosak. Hogy milyen kihatása lehet egy vezetőváltásnak, az intézmények szervezeti átalakításának (összevonásokkal, megváltozott nevekkel és szervezeti szabályokkal), érzékenyen nyomon követhető az egyes rendezvénytípusok életében.
Kiss Ernő kivette a részét a szervezésből, de az érdemi „munkából” is: maga is részt vállalt többfunkciós közreműködőként a különböző típusú programokban. És ami pótolhatatlan többlet: közönségként is rendszeresen részese volt azoknak az eseményeknek, amelyekről most beszámol.
Hollós Máté Köszöntőjét Előszó követi, majd tematikusan felfűzve az események láncolatát, értesülünk a szegedi kortárszenei napok előzményeiről (Kortárs zene, kortárs opera Szegeden 1945 és 1971 között), a Zenei hét századunk muzsikájából rendezvénysorozatról, A mai magyar zene hete (1971-1990) két évtizedes virágzásáról, olvashatjuk A szegedi kamarazenekari napok krónikáját (1979-1995), végigkövethetünk hosszú címmel egy fél évtizedes periódust (Zenei hét századunk muzsikájából; Kortársak-elődök; A szegedi önkormányzat kortárszenei programjai 1991-1996), sajátos színfolt a szegedi egyházzenei hónap és a kortárs zene kapcsolata, majd következik a kétségkívül legizgalmasabb, hiszen napjainkban is folyamatosan élő, tehát történetét továbbíró szakasz: Vántus István Kortárszenei Napok (1997-), s afféle zenei codaként egy többletként jelentkező lehetőség története: Zeneszerzői versenyek fiatal komponisták részére (1992-2015).
Szembesítés ez a kötet: nagynak bizonyul Kis-Magyarország is, amennyiben a szegedi oázis forgalmát korántsem növelték számottevően a szakmai érdeklődők, leszámítva az alkotók-előadók és szűkebb baráti körük időről-időre visszatérő látogatásait. És a szemtanú nem retusálja a képet. Nem hagyja említés nélkül a kirívó eseteket, például a mindössze hat érdeklődőnek megtartott remek előadást, az érdeklődés híján hamvába holt kezdeményezést, sőt, a nemtetszés-nyilvánítást sem, amely felháborodást váltott ki a zeneszerzőből…
Szándékok, amelyekkel a pokolba vezető út lett kikövezve, és szerencsésebb sorsú társaik, amelyeknél a befektetett munkát, energiát, lelkesedést siker koronázott. Az utóbbiak között tarthatjuk számon azokat az ifjúsági rendezvényeket, amelyeken kortárs szerzők gyermekeknek szánt darabjai csendültek fel, zeneiskolai tanárok elhivatottságának bizonyságaként.
Az írások többsége hangversenyeket idéz fel, műsorral és előadógárdával. Tagadhatatlan, nem mindig „olvasmányos” az ilyesmi, még akkor sem, ha a szerző tudatosan törekszik a választékosságra az ismétlődő „konferáló” szövegeknél. De korántsem haszontalan az ilyesmi: a gyakran visszatérő neveket megjegyzi az olvasó, s így szinte többdimenziós képet tud kialakítani magában, feltérképezve, mely művészek, művésztanárok töltöttek be jelentős szerepet a kortárs művek megszólaltatásában.
A terjedelmi korlátok mindig feszélyezően hatnak a szerzőkre; ezzel is menthető a felsorolások tömörítettsége – pedig néha jól esne az olvasónak, ha „levegősebb”, tagoltabb formában kapná az információkat.
Mindazonáltal, Kiss Ernő nem sajnálta a helyet, hogy felrója: egyes műsorok nem eléggé pontosították a részleteket. Az „adatfeldolgozó” elégedetlenkedése ez – máskor viszont ő sem érezte fontosnak, hogy minuciózus pontossággal feltüntesse például az ősbemutatók tényét. Egy idő után az olvasó bennfentesnek érzi magát, és maga-magának vállalkozik arra, hogy megkülönböztesse Kiss Ernő dicsérő jelzőinek súlyát (néha azért tűnnek semmitmondónak a jelzők, hiszen a méltán elismert pálya okafogyottá teszi őket – máskor pedig azért, mert afféle „vigasztalásként” hatnak, jóindulatú vállveregetésként).
A sok adat, felsorolás ellenére sem „papírízű” az olvasnivaló; az egyedi-alkalmi körülmények felidézése személyes közelségbe hozza az eseményeket (utolsó pillanatban történő lemondás, beugrás, a produkció kivitelezését akadályozó magas gázsi-követelés, hangversenyterem problematikus akusztikai sajátossága, hangszer-gondok, stb.).
Jogosan kerülnek reflektorfénybe a nagy számok, a szegedi felkérésre született kompozícióké, a bemutatóké (amelyek közül a szegedi bemutató elsősorban a – potenciális – hallgatóság számára fontos), de örvendetes, hogy a sok adat felsorolásakor Kiss Ernő is ráirányítja a figyelmet arra, hogy vannak „visszatérő” kortárs-darabok, olyan művek, amelyek időről-időre ismét előadásra kerülnek, ráadásul különböző előadók tolmácsolásában.
Többdimenziósan rajzolódik ki az évtizedek során a kortárs zene iránt elkötelezett előadóknak köszönhetően egy olyan zenei kínálat, amilyet álmodni is szép… – lehetőség, afféle bőségkosár.
Gazdag forrásanyag a kötet, későbbi kutatóknak. Még akkor is, ha nyilvánvalóan nem lehet pontos a legapróbb részletekig (hosszabb ciklusból csupán annak feltüntetésével, hogy néhány tétel…). És tárgyi tévedés is lehet – amennyiben a kiadott műsortól olyankor történt eltérés, amikor a szerző nem volt jelen, mint például a 2018-as év záróhangversenye esetében, amikor Madarász Iván Hommage à XIX. század című darabját maga a szerző zongorázta, frenetikusan. Aki ott volt, nem felejti el…
A könyv olyan „tárgyi tévedést” is tartalmaz, amelyért aligha kárhoztatható Kiss Ernő. Ő addig tudta a történetet, hogy a 2020-as (jubileumi) rendezvényt a pandémia miatt el kellett halasztani 2021 tavaszára. Most már tudhatni: 2021 ősze előtt remény sem lesz a megtartására…
Kifogásolnivaló leginkább a könyv kivitelezését illeti; nehéz elhinni, hogy még 2020-ban is jelenhet meg könyv olyan primitív hibákkal, mint hogy a szöveg tördelését követően rendre bentmaradnak (sorokon belül) az eredeti gépirat elválasztójelei. A nyomtatás előtt egy „utolsó, kritikai átolvasást” mindenképp megérdemelt volna.
(Írta és szerkesztette: Kiss Ernő. Vántus István Társaság Közhasznú Egyesület, Szeged, 2020)
