A King’s Singers háromkorongos albumáról
A nosztalgiázásnak az énekegyüttes megalapításának közelgő 50. évfordulója kínál aktualitást.
Időtávlat nélkül, azonnal felismerhette kivételes „szerencséjét” az a magyar zenebarát közönség, amelynek megadatott, hogy részese legyen az 1980-as évek első felében a King’s Singers hangversenyeinek. Olyan elementáris volt az élmény, hogy futótűzként terjedt a híre, és a King’s Singers „törzsközönsége” nőttön nőtt. Mondhatni, „mindenki” hallani akarta őket – s aki egyszer (vagy többször) már hallotta őket, nem akart lemaradni a következő élmény lehetőségéről. Bizonyára ma is szép számmal vagyunk, akik úgy fújjuk az egykori tagok névsorát, mint futballrajongók az aranycsapatét. Jeremy Jackson, Alastair Hume, Bill Ives, Anthony Holt, Simon Carrington, Colin Mason. Pedig, jegyezzük meg a történeti hűség kedvéért, nem ők alapították az együttest. Martin Lane helyét vette át Jackson, Alastair Thompson „utóda” lett Ives, a közönségkedvenc „Kicsi”, Carrington pedig Richard Salter követője lett. Érthető, hogy a hangversenyek élményéért hálás közönség ott kezdte az „időszámítást”, ahol bekapcsolódhatott az együttes életébe.
Aztán, ahogy lenni szokott, cserélődtek a tagok. A perfekció birodalmában nemigen szokás mérlegelni – az időről-időre, sajnos, elég gyakran bekövetkező tagcserék nem ingatták meg az élő legendába vetett hitet, bizalmat, és a fiatalabbak azt mindenkori összeállítást tekintették King’s Singersnek, amelyet ők megismerhettek. (A legmókásabb az volt, amikor Bill Ives kiválása után ismét tartozott az együttesbe egy alacsony énekes, és akik hallottak a „Kicsi”-ről, fenntartás nélkül azonosították a látvány alapján az együttesbe frissen illeszkedőt, s még azt a csodát is kihallani vélték énekéből, ami egyértelműen Ives sajátja volt). A régi King’s Singers rajongók néha szemérmes szomorkodással vették tudomásul a hallható változást, de még mindig nem lehetett ok panaszra, hiszen a tradicionális angol vokális kultúra mindig működött – de amikor ismét sikerült visszatalálni valamely formációnak az emlékezeten megőrzött hangszíncsodához, utólag igazoltnak érezhették korábbi aggályaikat.
A Warner Classics Kiadó nem tévesztette szem elől a közelgő évfordulót: 2018-ban ünnepli az együttes megalapításának 50. évfordulóját. Három korongot tartalmazó albumot jelentetett meg, amely többféle elvárásnak és igénynek eleget tesz. A digitalizált felvételeken újrahallgatható magyar közönségnek alapélményt adó együttes, a madrigálok világába kalauzoló lemez, valamint a Comedian Harmonistsnak emléket állító összeállítás anyagát korábban LP-ről ismerhettük, a harmadikon az énekesek fele kicserélődött, az America című műsorban a tenorista Robert Chilcott, Carrington baritonpartnere Bruce Russell, a basszus szólamot pedig Stephen Connolly énekli.
Valljuk meg, a zenével rendszeresen (nagy adagokban) élők is ritkán szánják rá magukat, hogy LP-ről újrahallgassák az egykori élményeket. Érthető, hiszen megannyi újdonság, és újra felfedezett régi érték vonja magára az érdeklődést. Ez az album tehát az emlékkontroll lehetőségét kínálja. Tényleg olyan zseniális volt az énekegyüttes, vagy csupán a meglepetés ereje növelte a hatásukat? Hogyan hat az eltelt több évtizednyi idő, megszépítette-e az időbeli távolság az egykori produkciókat, avagy nem veszítettek hatásukból, annak ellenére, hogy közben megannyi zenehallgatás tapasztalatával gazdagodott a hallgató? És közelebb jut(hat)unk-e titkukhoz?
Személyes tapasztalatom alapján arról számolhatok be, hogy az első album, amelyen olasz, angol, francia, spanyol és német madrigálok szerepelnek, egyszerűen megrendítő. S miközben hallgatom a felvételt, visszaidézem, hogy „így” szóltak élőben is. Vagyis korántsem kellett igénybe venni a technika idealizáló lehetőségeit. Azok kedvéért, akik most találkoznak először e madrigálrepertoárral az előadásukban, az egykori idők tanújaként nem győzöm hangsúlyozni: élő előadásban ugyanilyen perfekt volt az interpretációjuk. Minden pillanatban.
A némi zeneirodalmi és zeneelméleti ismeretekkel rendelkező hallgató számára kiváltképp sokatmondó ez a transzparens előadásmód: „minden” hallatszik, tehát amiről könyvekben olvasni lehet, polifónia, dallamkíséret viszony, formák és struktúrák válnak hangzó valósággá. Az értő kottaolvasás csodáját tapasztalja meg a karvezető vagy a kórustag, amikor felfedezi: a látszólag egyszerű-egyértelmű kottakép milyen csodákat rejt. Ugyanakkor – és talán ez a legnagyobb truváj a King’s Singers énekében – a tökéletesség sohasem valami kimódoltság eredménye, nem is kikísérletezett, steril valami, hanem valamiféle élő organizmus megjelenítése a zenei hangok (dallamok, szólamok) építményével. Szinte átsüt a személyesség a hangfelvételen, nincs egyetlen hanyagul odavetett, elnagyolt hangjuk sem. Gyönyörködtető ez a zene ily módon, egyszersmind profán áhítatot keltő.
A második műsor címében lévő Comedian Harmonists kifejezés felett „annak idején” könnyen átsiklott a figyelem (amely elsősorban a hallgatnivalóra, másodsorban a műsorra irányult – miként az idegen nyelvű szövegek fordításának igénye sem volt erős), és idő kellett ahhoz, hogy helyére kerüljenek az információs puzzle-elemek: a Comedian Harmonists 1927-től ’35-ig működő, annak idején nemzetközileg ismert berlini énekegyüttes volt. Az ő műsorukat, az általuk népszerűsített zenei zsánert idézi fel a könnyed hangvételű összeállítás. Megint csak feltolulnak a régi emlékek, amelyek értékét korántsem átéltsége, személyessége adja, hanem kordokumentum-jelentősége. A King’s Singers bevett műsorstruktúrája az volt, hogy a hangverseny első részében igényes, komoly program szerepelt, a második részben pedig (a vége felé mindenképp) oldódott a hangulat, vidám-vicces számok következtek. Nem véletlen, hogy mindenki nagyon várta ezeket! És az sem, hogy kezdetben meglepetést keltettek – pontosabban, megannyi hallgatót szinte zavarba hozott a hangulat oldódása. Mert mosolyra formálódtak az ajkak, és egy idő után mind többen vették észre, hogy tetszésnyilvánításuk hangossá vált. Az egyik ilyen „közönségnevelő” szám a Mein kleiner grüner Kaktus volt, amelynek refrénekben gazdag szövege nem igényelt nyelvismeretet – és az ismétlések, a refrének sorjázása ellenállhatatlanul nevetésre ingerlő volt. A némafilmek habostorta-effektusának zenei megfelelője volt ez, hangversenyközegben szokatlanul. És ahogyan a kuncogás, nevetés áthullámzott a nézőtéren, a zenehallgatás aktív tevékenységgé vált.
Tudatosan vagy sem, mindössze járulékos melléktermékként, a King’s Singers hangversenyeinek közönségnevelő hatása volt. Ahogyan a „humorban nem ismerünk tréfát” komolyságával, perfekt módon kidolgozott vicces-nevettető gesztusokkal jelentkeztek, a zene érzelmi, hangulati palettájának a teljességére ébresztették rá a hallgatókat. Ezt az elementáris közvetlenséget ismét átélhetjük a felvétel jóvoltából.
Az együttes tagjainak cserélődése óhatatlanul is ahhoz vezetett, hogy a komplexitás alacsonyabb szintjét tegyék meg alapnak. Mert a „mindentudás” evidenciája immár a múlté lett, a perfekcióérzetért is alaposan meg kellett dolgozniuk. S hogy e munka láthatatlan tudjon lenni a teljesítmény mögött, szimplifikálódott a műsor. Ami azzal járt, hogy az együttes repertoárja mindegyre bővült, és a későbbi formációkért lelkesedők minden bizonnyal a rosszindulatnak tulajdonították volna az olyan megjegyzéseket, miszerint „ez” az együttes aligha tudná megszólaltatni a régebbinek a műsorszámait. A színvonal mindenesetre mindig magas tudott maradni, legfeljebb a műsorok élménye vált kevésbé maradandóvá.
Szépen példázza ezt az America címet viselő korong, amely korántsem igényel odafigyelést a hallgatótól. Megelégszik azzal (igaz, ez sem kevés), hogy elvarázsolja a hallgatót, kiragadja a mindennapokból, tehát nem több, mint tetszetős muzsika. Katarziskerülők számára ideális.
The Sound of The King’s Singers – Warner Classics