A Figaro házassága a Salzburgi Mozart Hét fókuszában

|

Mozartwoche: Schiff András és a Cappella Andrea Barca

Schiff András vezényletével (amelyet ő maga a kamarazenélés kiterjesztésének tart), maximálisan kidolgozott partitúra kelt életre.

Fotók: Wolfgang Lienbacher

Koncertszerű operaelőadás, szcenírozva – korunk egyik kedvelt műfaja. A „meredek” rendezői koncepcióktól és ötletektől idegenkedők nagy tábora határesetnek érezheti, amikor a cselekményt szemünkkel „követhetjük is, meg nem is”. És talán az is közrejátszik a népszerűségében, hogy azt a reményt kelti (legtöbbször be is váltva): megkülönböztetett figyelem jut a zenekari kidolgozásnak. Ilyenkor a hangszereseket nem rejti az árok, hangversenyszerepléshez hasonlóan a pódiumon foglalnak helyet. Tehát aligha kerülhetnek olyasféle „hátrányos helyzetbe”, mint amikor a színpadi produkció értékelésénél közreműködőként legfeljebb nevük kerül megemlítésre.

A Mozart Hét intendánsaként Rolando Villazón koncepciójának vezérelve, hogy kizárólag Mozart-művek szerepeljenek a – nevétől eltérően – tíznapos fesztiválon. (A korábbi „Mozart plusz kortárs” után újdonságnak számít ez az alapokhoz visszatérő elképzelés.) Tavaly, regnálásának első évében kapta meg a Mozarteum Alapítvány rangos elismerését, az Arany Mozart-Medál kitüntetést a rendezvénysorozat keretében immár 20 éve sikeres Cappella Andrea Barca, Schiff András zenekara. Ekkor hozta nyilvánosságra Villazón azt a tervét, hogy velük tervezi műsorra tűzni, három egymást követő évben, Mozart három da Ponte-operáját. E ciklus első darabjára idén került sor, két alkalommal (január 24-én és 26-án), a különleges atmoszférájú Felsenreitschuléban.

A Figaro (mint Mozart bármely operája) mindig telt házat vonz; ezúttal is rendkívüli volt a nemzetközi érdeklődés. Akik csak az „Oper konzertant” meghatározást olvasták az előzetes műsorban, örömmel regisztrálhatták, hogy néhány kellék szerepel a színpadon. A színészi játék alapján pedig könnyen kitalálhatták: maga Rolando Villazón gondoskodott a látványvilágról.

Schiff András vezényletével (amelyet ő maga a kamarazenélés kiterjesztésének tart), maximálisan kidolgozott partitúra kelt életre. Végh Sándor Camerata-nevelő munkásságának késői hajtása ez a szólista-rangú kamaramuzsikusokból álló együttes. Zenei anyanyelvük alapszókincsébe tartozik Mozart muzsikája, kiterjedt és alapos repertoár birtokában nemcsak tudják, hanem érzik is egy-egy melodikus vagy harmóniai fordulat megannyi jelentését; biztonsággal tájékozódnak az utalások rendszerében, s ez a beavatott értés szinte lehetetlenné teszi, hogy akár a legkisebb „üresjárat” is előforduljon interpretációjukban.

Tökéletes jelenlét, az első hangtól az utolsóig – a szólistának legnagyobb érdeme. Különlegessé avat kamaraegyüttest is, itt pedig annak lehettünk tanúi, hogy nagy létszámú muzsikusegyüttes hozott létre általa olyan nagy formátumú produkciót, amely megszüntette reális időérzékelésünket. Hozzávetőleges időtartamként három és fél órát adott meg (egy szünettel) a műsorfüzet – valójában ennél kicsit tovább tartott, még a hosszas-lelkes tapsvihart leszámítva is. Mégsem tűnt hosszúnak, sőt, az ember akármeddig elhallgatta volna, feloldva a műalkotás „zártságával” kapcsolatos esztétikai kritériumot, akár – a Zauberflöte II. Teil mintájára – továbbkísérte volna a szereplők életét.

A szereposztáson végigtekintve, ismét azzal szembesülhettünk, hogy napjainkban áttekinthetetlenül népes az előadóművészek világa. Ki-ki alkalmanként „fedezhet fel” magának – művészi teljesítmény alapján – olyan személyeket, akik már korábban sokat letettek az asztalra, a nagyvilág valamely részén. A tájékozódás a digitális korban sem mindig könnyű, hiszen az adatszerű tények mögött különböző művészi teljesítmények rejlenek (ki ne bosszankodott volna olyan „életrajz” olvasásakor, amelyben partnerekként a korabeli nagynevű együttesek és rangos karmesterek hosszú listája szerepel, de nem derül ki, hogy az illetőt méltónak találták-e visszahívásra, vagy egyszeri szereplése leszereplés is volt egyben).

Feltétlenül szükséges tehát (kinek-kinek a saját érdekében) rögvest megtanulni a különleges művészi események élménytadó előadóinak a nevét – hogy a későbbiekben immár ismerősként keressük újrahallgatásuk lehetőségét.

A mostani Figaro szereplőgárdájából mindenképp érdemes megtanulni a svájci Regula Mühlemann nevét, aki Susanna szerepében remekelt. Grófnőként a Salzburgban korábban Susannaként sikeres Christiane Karg lépett fel. Hazai erőket képviselt Florian Boesch (Almaviva) és Angelo Pollak (Don Basilio, Don Curzio), az új-zélandi származású Julien van Mellaerts énekelte Figarót, akinek megtalált szüleit a skót Marie McLaughlin és az olasz Maurizio Muraro alakította. Az utóbbi remekelt Antonio epizódszerepében is. Barberina rövid szerepét Julia Lezhneva avatta élménnyé, Cherubin nadrágszerepe az amerikai Angela Browernek jutott. Vokális környezetükről Erwin Ortner világszínvonalú együttese, az Arnold Schoenberg Chor gondoskodott.

Kevés kellék, a testbeszéd megannyi gesztusa, mozdulata: élő-eleven személyiségek életébe kaptunk betekintést. Az énekelt olasz szöveghez hagyományosan német és angol felirat társult – a közönség pedig szinte részese lett a történetnek! Hogy is ne, amikor az ismert mozzanatok (zeneileg mindig kifejezően, s nemritkán az indulati töltéseket látványként is közvetítve) reflexiókra inspiráltak. A Figaro ad komoly elgondolkodnivalót, nem is keveset, ám gyakran vidám, vagy épp vicces szituációk sorában. Így tehát lehetett „venni” a poénokat, kuncogni a megunhatatlan helyzetkomikumokon – és kiváltképp az időt-megállító áriák érzelmi-indulati kitárulkozásaikor, belegondolni a látottakba-hallottakba.

Jövőre a Don Giovannival folytatódik a Mozart operavilágába való beavatás, ugyancsak Schiff András és a Cappella Andrea Barca jóvoltából.

CÍMKÉK: