A Concerto Budapest két hangképe
A Concerto Budapest repertoárján nagy súllyal szerepelnek a kortárs művek is.
Janos Acs Fotó: © Scharm András
Különleges élettani sajátosságuk van a hangképeknek: némelyik hosszú távon rögződik az emlékezetben, mások kérészéletűek, mint az előhíváskor fényhatásnak kitett filmkocka. Ugyanakkor az élmény intenzitása másfajta élettani görbét mutat: néha a váratlanság meglepetésereje vált ki elementáris hatást, máskor pedig egyszerűen az esztétikai minőség hódít. Egyszerűen? Ez a titkok titka!
Áprilisban a megérdemelt köszönet többször mutatkozott meg hangos tetszésnyilvánítás formájában a Concerto Budapest hangversenyein. A zenekar 17-én a Pesti Vigadóban Ács János vezényletével játszott, április 25-i zeneakadémiai szereplésükkor dirigensük Takács-Nagy Gábor volt. Mindkét alkalommal más profilból mutatkoztak, ugyanakkor mégis felismerhetően érvényesültek karakterük meghatározó jellemvonásai. Amelyek oly folyamatosan alakultak ki, hogy az alakulás kevésbé követhető nyomon (még hangversenyeik gyakori látogatói számára sem), mint az az épp aktuális „végeredmény”, amely feledteti az „ilyen volt” képet az „ilyen lett” intenzitásával.
Keller András irányításával a zenekar (több társához hasonlóan) zenei életünk több porondján próbálja ki magát, több szempontból is vállalkozó szellemű. Rendszeres munkájuk során, szinte „melléktermékként” olyan képességekre tettek szert, amelyek időről-időre kamatoztathatóak az újfajta kihívások során. A sokszínű repertoárnak köszönhetően kottaolvasásuk rugalmasabb, értőbb lett – s ez a tény nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy közös nevezőre kerüljenek a legkülönbözőbb vendégkarmesterek zenei elképzeléseivel.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében Leoncavallo Requeimjét ismertették meg a hallgatósággal. Pontosabban, Jozsef Ács nagyzenekari rekonstrukcióját mutatták be, amely immár a harmadik verzió (egy elsősorban templomi előadásra szánt orgonakíséretes és egy kamarazenekari változatot követően), kizárólag a zeneszerző „hangjaiból”, kéziratos források alapján. Tény, hogy a mű annak idején nem készült el, ám a kompozíciós vázlatok egy részét átmentette olyan operáiba, amelyek azóta a feledés homályába vesztek. Jozsef Ács a szerző életművének alapos ismeretében vállalkozott erre a feladatra, s – lévén orgonaművész is – hangszerénél maga is közreműködött e premieren, amelynek további közreműködője volt a Nemzeti Énekkar, valamint szólistaként Sümegi Eszter, Fekete Attila és Haja Zsolt.
Ebből a hangversenyből mégis az első rész maradt meg intenzívebben az emlékezetben, amikor is Homoki Gábor brácsaszólójával Berlioz műve, a Harold Itáliában csendült fel. Éspedig nemcsak azért, mert a brácsaszólós szimfónia könnyebben találhatta meg helyét a korábbi zenei ismereteknek köszönhetően, hanem azért, mert megannyi új impulzussal tette élővé az emlékképeket ez az interpretáció. Szokás afféle szabálytalan brácsaversenynek tekinteni, és a szólistára összpontosítani a figyelmet – ám ez alkalommal nemcsak a Byron-hős Harold kontúrjai élesedtek ki, hanem a programzenei alkotás ténylegesen reflexió-élménnyé vált. Ritkán elevenedik elementáris erejű hangzásvilággá a tételcímek utalásszerű programja. Kiváltképp a közbülső tételek jelentettek felfedezésélményt a hallgatónak, az Esti imát zsolozsmázó zarándokok menete, valamint az Abruzzók egy hegyi lakójának szerenádja kedveséhez. Ennek egyik titka könnyen megfejthető: Ács János alapos operairodalmi tapasztalatokkal rendelkező dirigens, aki ki tudja olvasni Berlioz partitúrájából az „olasz” élményeket, azaz, képes megjeleníteni a képzeletbeli Haroldra ható környezetet. Az azonban már nem titok, hogy a részletek ilyetén „láttató” megvalósításában lelkes partnerre talált a zenekarban. Megannyi zsánerkép villant fel, karakterek, hangulatok kavalkádja árasztott vérbő olasz életérzést (amelyre különbözőképp reflektált brácsaszólójával a hős), az adott részlet megszólaltatásában őszinte zenélőkedvvel vettek részt az egyes hangszeresek, hangszercsoportok. Kalandoztak, s nekik köszönhetően kalandozás résztvevői lehettek a hallgatók is.
Másfajta kalandúrára invitálta hallgatóit az együttes röviddel a BTF befejezése után, április 25-én, amikor Takács-Nagy Gábor vezényletével lépett fel a Zeneakadémián. Beethoven István király nyitányát követően Perényi Miklós szólójával Dvořák h-moll csellóversenye, majd Brahms I. szimfóniája szerepelt a műsoron. Operakarmester után ezúttal elsődlegesen kamaramuzsikus alkatú dirigens állt a pódiumon – ismerősebb szituáció ez a hasonlóképp vonósnégyes-primáriusból karmesterré lett Keller András együttesének! Akkor is, ha Takács-Nagy kommunikációs sajátosságai sokban eltérnek Kellerétől, hiszen a zeneértést illetően egyazon zenei műhelyek neveltjei (Kurtág György és Mihály András útravalói életfogytig kitartanak, a zenei praxis bármely területén).
Perényi Miklós Fotó: © Benkő Sándor
A Concerto Budapest repertoárján nagy súllyal szerepelnek kortárs művek is – Takács-Nagy Gábor zenei világának központját a klasszikusok jelentik. Örvendetes eredménnyel járt e nézőpont-különbségek ütköztetése; a zenekari játékosok rácsodálkozhattak mindarra, ami egykor modern volt az adott szerzők életművében, ily módon ismét értelemmel-tartalommal teltek meg olyan fordulatok is, amelyeket máskor – formai szempontból hagyományosként elkönyvelve – esetleg kisebb figyelemre méltattak volna. Takács-Nagy fáradhatatlanul lelkesíti mindenkori előadóit, elsősorban a részletek iránti felelősségre késztetve őket. Perényi Miklós partnereként fellépni pedig mindig felvillanyozó hatású volt – amikor pedig még a szokásosnál is ritkábban lép pódiumra a művész, érthetően megnő a piros betűs zenei ünnep értéke. Kitett magáért a zenekar – és ezután több szempontból is felszabadító élmény volt számukra a Brahms-szimfónia. Kedves gesztusként a karmester nem elégedett meg muzsikusai többszöri felállításával – a pódium elején felsorakozva, összeszokott kollektívaként fogadták az elismerő tapsot. A felszabadult örömöt, ami valamennyiük arcáról sugárzott, nem lehet megjátszani. Szívből fakadt, és aki részese lehetett ennek a búcsúnak, a továbbiakban fokozott érdeklődéssel fogja figyelni a Concerto Budapest tevékenységét. Mert biztosítékát láthatta ebben, hogy a műsoraikon szereplő művek közvetítőiként maguk is részesei kívánnak lenni annak az élménynek, amelyet a zene jelenthet, jelent.
