Amikor a szépség szinte fáj

|

Élőben a Budapesti Fesztiválzenekarral a Müpában

Szeptember 10: emlékezetes nap mindazok életében, akik jelen voltak azon a hangversenyen, amikor fél év után első ízben találkozhatott végre a Budapesti Fesztiválzenekar és közönsége.

Roberto Saccà

A Solti-bérletesek voltak kedvező helyzetben, ugyanezt a műsort másnap a Doráti-bérletesek hallhatták.

Fényesen bebizonyosodott, hogy a zene „közösségi” jellege egyaránt igaz a pódium viszonylatában (együtt muzsikálás), a nézőtéren (amikor a hangzásélmény hatására valami sajátos bioáram működik), valamint – és ennek megtapasztalása jelentette a különleges élményt – a pódium és a nézőtér között, kölcsönösen.

Azok a muzsikusok, akik az elzártság hónapjaiban is folytatták szakmai munkájukat, továbbá gondoskodtak rendszeres online-zenehallgatási lehetőségekről, látható örömmel vették ismét birtokba a termet. És még az sem csökkentette örömüket, hogy ezúttal meg a megszokott telt házas hallgatóságnak játszhattak. A „nem sokaság, hanem lélek” elegendő örömforrásnak bizonyult ahhoz, hogy „csoda dolgok” teremtésére vállalkozzanak, Fischer Iván irányításával.

(Itt jegyezzük meg: gyakori jelenség, hogy kamarazenekarok nagyzenekari művek előadására vállalkoznak, hangképzésük intenzitásának növelésével. Ezúttal annak lehettünk tanúi, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar viszonylag kisebb vonóslétszámmal – tehát nem az „ideális” 16 primmel! – realizálták a magvas hangzást, egyszersmind valami nehézkedéstől mentes, könnyedséget is lehetővé téve. És talán ez az apparátus-választásra irányuló műgond is hozzájárult ahhoz, hogy R. Strauss zenéjében a gyakran ott lappangó tánc-mozdulatok is maximálisan érvényre jutottak, másnap pedig egészen különleges lett a hangzás áttetsző újdonsága Mahlernél.)

Beethoven 4. szimfóniája örömöt és szeretetet sugárzott, a hallgató önkéntelenül is pregnáns illusztrációnak érezte azokhoz a filozófiai/esztétikai nézetekhez, melyek szerint a zene a legközvetlenebb művészet…

A szünet után azzal tudták fokozni a „teljesítményt”, hogy még felemelőbb élményt kínáltak: Richard Straussnak az utóbbi években örvendetesen nagyobb gyakorisággal hallható (sőt, több CD- ill. videofelvételen közzétett) operájából hangzott fel egy ária és a zárójelenet. Az Ariadné Naxosz szigetén sajátos helyet foglal el a szerző életművében, amennyiben az eredeti (ún. Stuttgarti) verzió hosszú időre Csipkerózsika-álomba kényszerült, és csak a közelmúltban került felújításra (Salzburgi verzió), amely szerencsére DVD-n hozzáférhető. Az életképesnek bizonyult (jelentősen rövidebb) opera cselekményének követhetőségéhez célszerű az előzetes tájékozódás – de az operabarátok az ilyesmin könnyen túlteszik magukat (mondhatni, nagy gyakorlatuk van abban, hogy a felvonások között lezajlott, ám meg nem jelenített történet-részletekről utólag értesülve, összeállítsák magukban a folyamatokat). Richard Strauss zenéjének érzéki szépsége viszont önmagában is lebilincselő. A zenekari hangszínvarázs gyönyörködtető, s ha – mint ezúttal – csupán ízelítőt kapunk a műből, a részletet a maga zártságában fogadjuk el. A kivetített magyar szöveg egyszerre jelentett segítséget (hogy szinte szóról-szóra értve kövessük az énekesek szólamait), és inspirált arra, hogy megismerjük az opera egészét (hiszen eme a háttér-ismeret birtokában világosodik meg az érzelmi-indulati történések súlya-jelentősége).

Izgalmas volt, vajon vállalják-e a még mindig bizonytalan, járványgyanús helyzetben az utazást a felkért külföldi művészek. Ötből négy eljött, jó arány! A terveknek megfelelően Roberto Saccà lépett pódiumra Bacchusként, Echo szerepében Mirella Hagent, najádként Samantha Gault, driádként Olivia Vermeulent hallhattuk. Címszereplőként viszont, nagy örömünkre, Szabóki Tünde kapott lehetőséget, és teljesítményével méltán aratott nagy sikert. Lenyűgöző, ahogyan „győzi” hanggal (dinamikában, erőlködés nélkül, magától értetődő természetességgel, mondhatni, dalolva) a szólam megpróbáltatásait. És kamatozott felkészültségének az a szegmense is, amelyet elsősorban a német anyanyelvű közönség értékelhet: nemcsak érthető a szövegmondása, de közlésmódja tartalmi értésről tanúskodik. A hangulatos tercettbetétek jól érvényesültek, tónusban érzékenyen illeszkedett a fiatal énekesnők hangja. Gondos megtervezettségre vallott, hogy a jelent közben belépő, és szakaszosan közeledő Bacchus számára megszólalásaihoz több mikrofon állt rendelkezésre. Interpretációjának tudatossága, a sodró erejű lendülettel, akkor is „átjött”, amikor a környező nagyzenekari hangkulissza már-már elnyomással fenyegette.

Ez történt csütörtökön és pénteken – vasárnap pedig Beethoven-Mahler műsorral nyűgözték le a közönséget.

A Reiner-bérletesek a 6. szimfóniában gyönyörködhettek, valamint – a meghirdetett szólistákkal – a Dal a Földről hat dalból álló zenekari ciklusa, amelyet méltán tekint megannyi előadóművész és elemző szimfóniának. Nem túlzás revelációnak tekinteni a Beethoven-szimfónia interpretálását sem. Tehát korántsem csak arról van szó, hogy a Beethoven-évben ismét műsorra tűzték legnépszerűbb szimfóniái egyikét; az elhíresült mahleri definíció jutott eszünkbe (hagyomány = slamposság), a tudatos újragondolás látványos mozzanataként a zenekari játékosok némiképp szokatlan elhelyezését; a fafúvós-szólisták szólama jobban érvényesült, mivel a vonósok előtt kaptak helyet (a fagott az I. és II. hegedű szólam első pultja között), s minden bizonnyal a játékosokra is inspirálóan hatott a hangzásarányok módosulása. De nemcsak ebből származott az élmény; Fischer Iván a tempóválasztásokkal is hozzásegítette a hallgatót ahhoz, hogy átélje a zenében megfogalmazott természeti élményeket. „Szélesvásznú” hangzásképet kaptunk, amely egyszerre volt áttekinthető nagytotálként (hiszen számíthattak az előadók a mű általános ismertségére) és lehetőséget adott a részletszépségekre való rácsodálkozásra is.

A Dal a Földről, Elisabeth Kulman és Andrew Staples közreműködésével, torokszorítóan szépséges volt. Hirdette a földi élet megannyi szépségét és elemelkedve, mintegy madártávlatból búcsúzott mindettől. Panteisztikus (tehát korántsem vallásos, a túlvilág felé haladó) búcsú ez, amelyben benne foglaltatik: az élet, nélkülünk is megy tovább. Örök körforgás, a végtelenség távlatával.

Előttünk született meg a csoda (felvételről hallgatva, tudva a korrekciós lehetőségekről, maga a teljesítmény kevésbé lebilincselő) – egyszerre boldogító és gazdagító. És mindenképp arra inspiráló, hogy közönségként állandó résztvevői lehessünk az interpretációtörténet folyamatának.

CÍMKÉK: