A Budapesti Fesztiválzenekar Stravinsky-estjéről
A minőségtől vált szentéllyé a pódium. Áldozatbemutatás volt ez a zene oltárán.
A Budapesti Fesztiválzenekar közönsége (bízvást lehet törzsközönségnek is nevezni) megszokhatta, hogy bármilyen ígéretes is önmagában a program kínálata, a gyakorlatban annál többet kap. Több vezető karmesterhez, zeneigazgatóhoz hasonlóan Fischer Iván is gyakran gondoskodik „meglepetésről” (néha több, különfélébb „többletről”, legyenek gesztusértékű látványelemek, mozgással-tánccal kombinált „kiegészítések”), de van egy olyan, immár nem meglepetésszámba menő, inkább mindegyre ismételten vágyott-várt zárómozzanata hangversenyeiknek, amelyről méltán állítható, hogy világszenzáció. Amikor először mutatkozott be kórusként a zenekar, a rácsodálkozás, az álmélkodás volt a jellemző közönségreakció. Aztán szinte hozzászoktunk, hogy a hangszeresek vox humanára váltva tényleges műsorszámértékű produkciót hoznak létre. A februári hangversenyeken (melyek közül a 18-i előadáson voltam jelen) talán minden korábbit felülmúló teljesítménnyel lepték meg a közönséget.
Felépítését tekintve a műsor egyetlen nagy „crescendo” volt, az ismeretlenektől (ritkán hallhatóaktól) haladva a megunhatatlan Sacre-ig. Az eredetileg film kísérőzenének készült Négy norvég képnek ez volt az első BFZ-előadása, a szintén kísérőzenének tervezett Scherzo à la Russe-ot legutóbb New Yorkban játszotta a zenekar. Ugyanabban az évben (2011-ben), amikor Budapesten hallhattuk velük a Tangót, amelynek ezen az esten két zenekari tag perdült táncra…
A Zsoltárszimfónia megszólaltatásában a Szabó Soma vezette Cantemus Vegyeskar társult a zenekarhoz, a szünet után pedig a Sacre került előadásra. E sorok írójának módja volt látni az ősbemutató centenáriuma alkalmából felelevenített eredeti koreográfiával (2013-ban Salzburgban) – de ami a hangzást illeti, ez az előadás semmivel sem jelentett kisebb élményt.
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem emeleti üléseiről rálátva a nagyzenekarra, önmagában is látvány-élményt jelentett a mű instrumentáriuma, a szólisztikusan alkalmazott hangszer-különlegességekkel. És a magasból még inkább észre lehetett venni Fischer Iván vezénylésének azt a sajátosságát, hogy nem (nemcsak) mozdulatai nagyságával irányítja a dinamikai történéseket, hanem azok súlyával (mintha különböző fajsúlyú levegő-ellenállást kellene legyőznie) egyben az egyes motívumok intenzitását is sugallja. Mindezt olyan együttessel, amely méltán tarthatja (bármikor megszólaltathatóan, perfekt készenléti állapotban lévő) repertoárdarabjának a zenekar.
Megint csak bebizonyosodott Pernye András egykor nagy vitákat kiváltott megjegyzése, miszerint a zene „vizuális művészet”. (Tőle szerepel idézet a hangverseny műsorfüzetében, amely „utánaszámolva” ébreszt elsősorban tiszteletet. Az akkor 35 éves kritikus napilapba szánt kritikájának meglátása olyasfajta empátiáról tanúskodik, amely ritkaságnak számít a zenetudományi szakirodalomban is.)
Az „akinek ennyi jó kevés” codáról a Sacre hatalmas együttese Stravinsky Ave Mariájának megrendítő szépségű előadásával gondoskodott. Csak a hatása alá lehetett kerülni – függetlenül attól, hogy hívő-e, vallásos-e valaki, avagy sem. A minőségtől vált szentéllyé a pódium. Áldozatbemutatás volt ez – ez is – a zene oltárán.
