Hangversenytermi transzcendencia

|

A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje a Müpában

Fischer Iván mindig tud újabb meglepetést okozni.

Várjon Dénes

 

Amikor az évad kezdetén először hallhattunk „3 in 1” hangversenyt, vagyis, amikor három különböző korszak egy-egy jelentős kompozíciója szerepelt a műsoron, elsősorban az előadói teljesítmény nyűgözött le. Az, hogy a Fesztiválzenekarnak a barokk esteken közreműködő művészei gyors egymásutánban teljes értékű művészi teljesítményt nyújtva képesek a váltásra, lecserélve a bélhúros vonós hangszert illetve a korhű fúvós hangszert a hagyományosan használtra. Általában Bach, bécsi klasszikus versenymű és romantikus szimfónia csendült fel egymást követően.

E gyakorlat folytatásakor lehetetlen volt nem észrevenni a zenei koncepciónak a közönségnevelésben kamatozó szerepét. Mert ily módon a hallgatóság a hangversenytermi „viselkedést” mind hosszabb időn keresztül gyakorolhatta, s eközben óhatatlanul is „képességfejlesztésen” ment keresztül: a kitűnő előadásban felcsendülő művek sorozata megtanította a hosszabb ideig tartó figyelésre. A zenehallgatás ugyanis, ideális esetben, tevékenység, akkor is, ha látszatra passzív. Az aktivitás az átélésben rejlik, abban, hogy a hallgató mennyire képes … – és ettől kezdve megannyi folytatás lehetséges. Ismert mű esetében az otthonosság érzetének a felismerése, ritkán hallottnál a mindenkori következő hang/dallam/formarész várása, ismeretlennél pedig a teljes nyitottság, hogy csak szélsőséges példákra utaljak. A lényeg, hogy a hallgató felismerje, hogy az élmények által gazdagodott.

A január végi, szokásosan három azonos műsorú koncert viszont egészen kivételes élményt jelentett. A meghirdetett műsortól eltérően, mert a szólista betegség miatt lemondani kényszerült e fellépéseket, Bach h-moll szvitjét követően Várjon Dénes szólójával következett Beethoven c-moll zongora (utána ráadásként rövid Schumann-tétellel), a második részben pedig Rachmaninov 2. szimfóniája csendült fel. Aki tudja, hogy 1970 óta ismét rövidítések nélkül, eredeti verziójában szokás játszani ezt a művet, felmérheti: a műsor időtartama meghaladja a két és fél (!) órát. 19 óra 45 perces kezdésnél ez azt jelenti, hogy csaknem fél 11-ig tart. A közönségreakció mindent elárul: ha a sokadik visszatapsolás után nem ad jelet a zenekarnak a távozásra Fischer Iván, ki tudja, meddig tartott volna még a vastaps. (És utána sem volt tülekedés a ruhatárnál.)

A h-moll szvit, mindösszesen nyolc remek előadóval, tehát minden szólamot egy-egy játékosra bízva, nem tévesztheti el hatását. Várjon Dénes, akivel az elmúlt években felvétel készült Beethoven összes (öt) zongoraversenyéből (a Concerto Budapesttel, Keller András vezényletével), és Beethoven-mű a súlypontja a feleségével, Simon Izabellával rögzített programnak is, ezúttal is remekelt. A versenymű szólistájaként is érvényesült kamarazenei habitusa; minden mozzanat szólisztikus igényű kidolgozottsága, mindenkor összhangban a zenekarral. Ugyancsak a gazdag kamarazenészi múlt „számlájára” írható talán az a hangszínérzékenység, amely a billentéskultúra által jut kifejezésre, a teljes dinamikai skála kihasználásával. A versenymű esetében is már az első hangoknál érezhettük: valamennyi előadónak fontos a mű. És mintha egymást inspirálták volna az előadók, ez a jótékony feszültség sohasem lankadt, ennek köszönhetően a lassú középtételre „elvarázsolták” a hallgatóságot. Itt már nem hangokról, még csak nem is kompozícióról volt szó, hanem transzcendentális életérzésekről. Megszűnt az időérzék, a közönség maximálisan belefeledkezhetett a szépségbe, amelynek mágikus varázsából csak a zárótétel során érkeztünk vissza a materiális környezetbe.

Ráadásul, mindezt felülmúlta a Rachmaninov-szimfónia. Minden elismerés a zenekari játékosoknak, már csak a „fizikai” teljesítményért is, s akkor hol van még a többi. Akkor is embert próbáló feladat ez a mű (önmagában is), ha tudjuk: megjelent CD-felvétele, tehát repertoár-szintű tudása nyilvánvaló. Mint a műsorfüzetből kiderült: napra pontosan öt éve játszották legutóbb hangversenyen Montrealban.

Nagy szó a „világszínvonal” említése, de ezúttal megfordítva igaz: a világszínvonal épp az ilyen, szavakkal még csak meg sem közelíthető teljesítményekből jön létre. A szimfónia nagy létszámú előadógárdája egyetlen hangszer a virtuóz dirigens kezében, elképesztő árnyalatgazdagsággal játszik, kihasználva a dinamikai skála teljességét a szélsőségességekig – a leghalkabb pizzicatónak is van „teste”, sohasem sikkad el, mindenütt hallható, és amikor maximális hangerővel játszik a zenekar, akkor sem érezzük bántónak. Minden részlet kidolgozott, az egészbe illeszkedő, kontrollált, Fischer Iván elképzeléseinek tökéletes megvalósítása. Ilyesfajta együttműködésre csak Kapellmeister-jellegű irányítással működő együttes lehet képes, de akkor is elengedhetetlenül szükséges egy Varázsló. Csak ne törje el a pálcáját…

CÍMKÉK: