A Budapesti Fesztiválzenekar a Zeneakadémián
Haydn, Sztrukov, Mozart
Takács-Nagy Gábor
Haydn, Sztrukov, Mozart – a három szerző neve többféle szempontból is szendvicskoncertet ígér. Két ismert, népszerű klasszikus szerző között egy szinte ismeretlennek tekinthető 20. századi szerző. (A Belorusz SZSZK szülötte 1937-től 2005-ig élt, némi nemzetközi ismertségre a ’90-es évektől tett szert, amikor – mint a műsor ismertetőjéből megtudtuk – házasságkötését követően hosszabb időszakokat töltött Berlinben.)
Két év híján két évszázad távlatából keletkezett Haydn 80. számú d-moll szimfóniájához képest Valerij Sztrukov Tubaversenye, majd a Haydn műhöz képest további nyolc évet ugrunk visszafelé az időben, Mozart D-dúr, „Haffner”-szerenádjával. Ez a szokatlan műsor a Fesztiválzenekar két tagjának kínált szólófeladatot: Bazsinka Józsefnek köszönhetően ismerhettük meg a tubaversenyt, a Haffner-szerenád versenymű rangú szólóit pedig Lesták Bedő Eszter játszotta, miképp a karmester Takács Nagy Gábor is minősítette, csodaszépen (megérdemelte volna, hogy kiírják a nevét a műsorfüzetben…).
A Haffner-szerenádot legutóbb 2014-ben játszotta a zenekar, a másik két művet ezúttal tűzték először műsorra. S mint repertoárdarabjaikat mindig, úgy a „debütáló” kompozíciókat is kiérlelten, élménytadóan szólaltatták meg.
A viszonylag ritkán hallható Haydn-szimfónia a kidolgozott interpretációnak köszönhetően az első hangtól az utolsóig lekötötte a figyelmet. Karakterek sorjáztak, érzések-indulatok kavarogtak, és akkor is „átjött” a Haydn-zene megannyi humoros effektusa, ha nem néztük a dirigensnek ezeket látványra-fordító mozdulatait. Takács Nagy Gábor testbeszéddel és mimikával részletes elemzését adja a műveknek – de ami a legfontosabb: az ily módon kapott információk tökéletes összhangban vannak azzal a hangzással, amit életre hív. Mondhatnám, a mozdulataival – de pontosabb úgy értelmezni, hogy a próbák során kialakított közös elképzeléssel. Mert valójában talán nem is lenne szükség ilyesfajta intenzív karmesteri munkára, oly mértékben ismerik a műveket az előadók (nemcsak szólamukat, hanem szinte a partitúrák egészét).
Rangban-súlyban szinte egyensúlyt tartott a Mozart-remekkel, amelynek nyolc tétele felfüggesztette a hallgató időérzékelését. Ha az operák időkezelését „drámai időként” szokás számontartani, a Mozart-mű szinte azzal az időtlenséggel tüntet, amelyben részesíti a közönséget (hogy mégis otthonosan érezze magát a hallgató, arról a zenei anyag tagolódása gondoskodik).
A szendvics különleges ízét a két klasszikus mű között elhelyezett versenymű adta. Az már említésre került, hogy a Fesztiválzenekar számára ez volt a mű első előadása – annak viszont nemcsak regisztrálására, de felmérésére sincs mód, hogy vajon hány – rendszeres koncertlátogató – hallgató találkozott életében először „élőben” tubaversennyel (továbbmenve, akár csak adatszinten hány tubaverseny létéről tud…). Örvendetes, hogy a – szokás szerint értékes információkban gazdag – műsorfüzetben helyet kapott egy oldalnyi „Szubjektív”, amelyben Bazsinka József vall – nemcsak a műhöz, hanem általában a zenéhez fűződő viszonyához. A sokfunkciós művész (szólista, kamaramuzsikus, zenekari játékos, pedagógus) repertoárjában különleges helyet kapott ez az orosz versenymű, amelyet magyar tubásként amerikai tanártól Franciaországban tanult. Szeretettel, mondhatni, irodalmi jelzőkkel ír a műről – és hangzó valósággá is teszi mindazokat a hangulatokat, karaktereket, amelyek élménnyé lényegülnek. Nem kell tubásnak lenni ahhoz, hogy észleljük: nem könnyű a szólista feladata, s ez akár meg is magyarázhatná, miért tűzik oly ritkán műsorra (habár a versenyműveknek épp az a specifikuma, hogy igényes feladatokkal irányítja a szólistára az érdeklődés reflektorát). Mindenesetre, az élmény elementáris volt, s érezhetően osztozott ebben a zenekar is. Eleve számíthattak a lelkes fogadtatásra, mert – tegyük hozzá: méltó – ráadással is készültek: Bazsinka Józsefet Bach h-moll szvitje híres Badinerie-tételének fuvolaszólamáért megérdemelt ovációban részesítette a közönség.
A szokásosan 19 óra 45 perces kezdettel meghirdetett hangverseny végén zenekari ráadásként egy további Mozart-tételt kaptunk március 8-án – és immár szokásosan elmaradt a ruhatár megrohamozása, a sietés. Ezúttal is hatott a zene varázshatalma.
