Prokofjev-, Stravinsky-művek a Művészetek Palotájában
Amikor a Mezzo a felsőfokról szól
Csoda volt ez a Tűzmadár, és még nagyobb csoda, hogy mindez élő előadás keretében jött létre – a perfekt lemezfelvételek élményét is felülmúlva.
Fischer Iván Fotó: Priska Ketterer
A francia Mezzo televízió, elsősorban operasugárzásainak köszönhetően csakhamar belopta magát a hazai zenekedvelők szívébe. Sokakat a tévé-előfizetési csomag választásakor döntően befolyásolt, hogy a kínálat tartalmazza-e ezt a csatornát.
A Mezzo: kétirányú (híd vagy utca, ahogy tetszik), viszi-hozza az értékes produkciókat, már-már azzal a gondolattal kacérkodva, hogy a tér-idő viszonylat megszüntethető.
Éppen ezért mindig nagy öröm, ha magyar produkció részesül abban a kivételes figyelemben, hogy közvetíti (élő-egyenesben és/vagy később sugározza) az a világszerte fogható csatorna, amely – ha hihetünk a statisztikáknak – 50 ország 28 millió háztartásába juttatja el az értékes kulturális produktumokat. A gyakran változó nevű operaverseny és – fesztiválnak, az Armelnek az életében is külön fejezet volt, amikor a szegedi versenyelőadások világszerte nézhetőek-hallgathatóak lettek.
Azt hiszem, még a Budapesti Fesztiválzenekarnak is, amely aligha panaszkodhat (hazai és nemzetközi) érdektelenségre, különleges színt hozott az életébe, hogy november 9-i hangversenyét élő adásban közvetítette a Mezzo Tv. Ez a hangverseny egyébként szervesen illeszkedett a zenekar rendezvényeinek sorába. Műsora – bevett szokás szerint – háromszor került előadásra, tehát a szombaton és vasárnap már megszólaltatott program harmadik elhangzása robbantotta szét képletesen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem falait. (Ne kerülje el a figyelmét annak sem, aki nem böngészi rendszeresen a hangversenykínálatot, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar képes három nagy teremnyi érdeklődőt vonzani, gyakorlatilag valamennyi programjához! Történik ez olyankor, amikor – mint ez általában lenni szokott – az élet megannyi területén érezhetőek kényszerű megszorítások, ráadásul szinte mindennaposak a korábban elképzelhetetlen, letöltéses, ingyenes zenehallgatási lehetőségek is. S akkor még nem is szóltunk a talán lassuló mértékben, de időről időre gazdagodó hangfelvétel-kínálatról.)
Eredeti verzióban 90, kiszenekarra átírt alakjában 81 éve csendült fel először Prokofjev Nyitány héber témákra című kompozíciója. Ezzel kezdődött a műsor, s a szerző 2. hegedűversenyével folytatódott. A nyitányban közelebbről megtapasztalhattuk a zenekari művészek intenzív jelenlétét, azt a fajta szabadságot, ami lehetővé tette, hogy amikor kiemelten fontos szólisztikus anyagot játszik, a klarinétos (Ács Ákos) már-már klezmer-légkörben helyéről felállva, előresétálva szólaltassa meg, e helyváltoztatással (mozgó hangforrással) is ráirányítva a figyelmet. Hatásfokozás, hatásvadászat nélkül – hiszen ez a térjáték „belefért” a tétel plasztikus tolmácsolásába, és nem ment a hangzás rovására (tehát, nem az akusztikus élmény helyett, hanem annak vizuális többleteként jelentkezett, hangulati elemként).
A Nyitány kiszenekari verziójával csaknem egyidős g-moll hegedűverseny annak mintapéldáját adta, hogy milyen ideális összhang alakulhat ki szólista és a zenekari partnerei között. Mert ezúttal méltatlan lenne a kíséret könnyen félreérthető funkcióját említeni az együttes játékát illetően. Valljuk meg, a lelkes zenekedvelők, sőt a szakmabeliek között is kevesen vannak, akik „fütyülik” e versenymű témáit, vezető dallamait. A lebilincselő interpretáció aktív tevékenységgé fokozta a gyakran passzívnak ítélt zenehallgatás tevékenységét. Áradt a zene, rendre más és más gyönyörködnivalóval kápráztatva el a hallgatóságot.
Thomas Zehetmair Fotó: Priska Ketterer
Lefegyverző volt az a magabiztosság is, amellyel a szólista Thomas Zehetmair birtokolja a művet. Igen, korántsem csupán kidolgozott szólamtudásról van szó! Ilyenkor lehet nem bántóan rámutatni annak az intellektuális többletmunkának a jelentőségére és hasznára, amely Zehetmairnak valamennyi muzsikusfunkciójában meghatározó. Őt, aki vonósnégyesével kotta nélkül (!) adja elő a zeneirodalom komplex alkotásait is, felszabadítja a zenei szöveg biztos tudása, tehát mindvégig tud a kifejezésre (éspedig nemcsak a hatásosság, hanem a mondanivaló érdemi visszaadásának szempontjából) koncentrálni. Éppen ezért, minden egyes előadása hangzó életre keltés, újrakonstruálása a partitúrába rögzítetteknek, nem pedig rekonstrukció a mechanikus sokszorosítás értelmében.
Ehhez persze méltó partnerekre van szükség – s éppen ezért kölcsönös öröm lehetett az előadóknak is az együttmuzsikálás. Ilyen bizonyosságerejű interpretációknál okafogyott kidekázni, milyen arányban vett részt a végeredmény létrehozásában a szólista, a karmester és a zenekar. S mivel ez a biztos tudás és meggyőződés bensőséges, ennélfogva az előadók számára magától értetődő, mentes mindenfajta magamutogató gesztustól és ugyanakkor a pátosztól is. Éppen ezért hatott megindítóan a lassú tétel a pengetett vonóskísérettel. E műben méltán kapott nagy tapsot a fagottszóló briliáns előadója, Andrea Bressan. Ilyen élmény után nem csoda, hogy odaadó érdeklődés jutott a ráadásszámnak is (a német avantgárd szerző, Bernd Alois Zimmermann Hegedű szólószonátája nyitótételének).
A szünet után a hangulat (és a figyelem) oldódásáról gondoskodott Fischer Iván, amikor Stravinsky Kártyajáték-balettjéhez stilizált látványjátékot társított; a karmester által előzetesen két nyelven (magyarul és angolul) ismertetett póker-szabályok/alapelvek birtokában várhattuk tételről tételre a fejleményeket. Kedves látvány volt, amikor néhány zenekari játékos kártyává „álcázta magát” – egyszersmind emlékeztetve a leírások alapján ismert „osztások” menetére.
Az est legnagyobb élményét kétségkívül A tűzmadár 2. szvitjének köszönhetjük. A balett cselekményeit önálló dramaturgiával végigkövető kompozíció egyszerűen fenomenális volt. Profánul megjegyzem: ilyen típusú zenélésre a legkiválóbbak közül is azok (és csak azok) az együttesek képesek, amelyeket kiváló „állandó karmester” nevelt, s az idők során összecsiszolódott/kikristályosodott hangzásvilággal egy időben az azonos irányban való zenei gondolkozás, a mű egészének létrehozása érdekében a mindig arányosított részletekből való építkezés igényén alapuló értő kottaolvasás is készségszintre fejlődött náluk. Amire varázsló-karmester képes, arra aligha vállalkozhat, a legszuggesztívabb pillanataiban sem, vendég karmester (főként, ha más kultúrán nevelkedett együttes elé kell állnia).
Csoda volt ez a Tűzmadár, és még nagyobb csoda, hogy mindez élő előadás keretében jött létre – e körülményből adódóan a perfekt lemezfelvételek élményét is felülmúlva.
Nem tudom, mennyi „jött át” ebből a televíziós közvetítésben. Az viszont biztos, hogy a zenélés intenzitásának hőfoka nem csökkenhetett az éter hullámain. Tehát ez a hangverseny – itthonról – mindenképp hozzájárult ahhoz, hogy növelje világszínvonalú együttesünk ismertségét és elismertségét akár az alkalmi zenehallgatók körében is. Ilyen vonatkozásban is: a minőség diadala.
A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje a Művészetek Palotájában. Vezényelt: Fischer Iván, közreműködött: Thomas Zehetmair (hegedű)
Prokofjev: Nyitány héber témákra, op 34, 2. (g-moll) hegedűverseny, op 63
Stravinsky: Kártyajáték, Tűzmadár-szvit, No 2 (1919)
A Mezzo Tv élő adása 2015. november 9-én
Élőben, Budapestről
.
