Igazából karácsony

|

A Budafoki Dohnányi Zenekar koncertje

A Papp László Budapest Sportaréna volt a helyszíne december 28-án a szimfonikus koncertshownak

Fotó a zenekar Facebook-oldaláról

 

A hazai szimfonikus zenekarok ismeretében egyértelmű: erre a feladatra (csak és kizárólag) a Budafoki Dohnányi Zenekar predesztinált. Egyértelműsíti a zenekar műsorpolitikája, amely az „innovativitás” jegyében több műfaj irányába nyitott; vetítéssel illusztrált filmzenekoncertjei immár polgárjogot nyertek a Müpában, csakúgy, mint – többé-kevésbé rendhagyó, de valójában ugyan már mit is tekinthetünk „rendes”-nek… – operaelőadásaik.

A zeneigazgató Hollerung Gábor karmesterként „alkatilag” vonzódik a monumentalitáshoz. Nem véletlen, hogy már az oratorikus műfajok legújabb kori népszerűségét megelőzően gyakran vállalkozott nagy apparátust foglalkoztató művek megszólaltatására (az éneklő-zenélő tömegmozgalom elkötelezettjeként akár az aránytalanságokat is vállalva – elég, ha Orff Carmina Buranájának rendszeres megszólaltatásaira gondolunk). Hollerung elkötelezett muzsikus, nemcsak lelkes, de lelkesítő, s ezt a tulajdonságát mind (állandó vagy alkalmi) muzsikusai és (rendszeres vagy alkalmi) hallgatói irányában egyaránt kamatoztatja.

Ebből adódik, hogy a Budafoki Dohnányi Zenekar (és az Akadémiai Kórustársaság) tagjainak időnként lehetőségük van megmutatkozni speciális érdeklődési területük művelőjeként. Rendszeres közönségük természetesként könyveli el, hogy zenekari játékost szerzőként, feldolgozás készítőjeként, hangszerelőként – vagy akár énekesként is megismerhet. Ez a nyitottság kihat a műfaji-stiláris sokszínűségre, oly módon, hogy a lelkesedés hevében erőt-energiát nem kímélve vetik magukat az embert próbáló munkába is. Mert amíg a közönség „szórakozik”, addig – mint erre tréfásan többször is felhívta a figyelmet a karmester – a zenekar kicsit „belehal” a feszített munkába…

A dohnányisok jellemzője, hogy a hangverseny és a koncerttevékenységet egyaránt komolyan veszik. Amikor „szórakoztatnak”, akkor is igényesen muzsikálnak. Annál is inkább, mert a könnyedebb zenékből megannyi profi felvétel áll az érdeklődők rendelkezésére – ilyenkor a diszkográfia irányítja a mércét. Az arénakoncert esetében alapvető jelentőségű hangosításét pedig a könnyűzenei együtteseknél megszokott perfekció.

A nagy térben van helye a nagy hangerőnek – a hangversenytermi akusztikához szokott fület sem sérti, ugyanakkor a diszkóatmoszférát sem kell különösképp hiányolni.

Ami a karácsonyi koncertet illeti, sok zsákbamacskaelemet tartalmazott. A közreműködők többé-kevésbé részletes beharangozása alapján lehetett találgatni – ami biztos: Roby Lakatos neve rendkívüli vonzerőt jelentett. Az est folyamán kétségkívül neki jutott a leglelkesebb fogadtatás.

Énekkarok, kamaraegyüttesek társultak a zenekarhoz, a vetített látványon kívül táncosok és légtornászok kötötték le a figyelmet. A karácsony a műsor tematikájában érvényesült leginkább, az elmaradhatatlan Vivaldi, Bach, Händel és Csajkovszkij zenékkel – a nagy színpad sarkában árválkodó satnya fenyőfácska még jelzésértékűnek sem mondható, a jászol pedig végzetesen felesleges volt.

Hogy az aréna legtávolabbi pontjain ülők is részesüljenek a közvetlen látvány-élményből, arról kivetítők gondoskodtak. Kár, hogy ezeken nem kapott helyet a műsorközlés egyedüli információja (a vetítővásznon rövid ideig megjelenő felirat nem mindenhonnan volt látható).

A hallgatóság szinte hangversenyközönségként volt fegyelmezett – még a karmesteri biztatásra is csak kevesen mertek csatlakozni a kórusokhoz a Mennyből az angyal éneklésével.

A koncertshow képes lett személyes élménnyé válni – és remélhetőleg arra készteti a show kedvéért érkezőket, hogy más koncertjeiken (sőt, hangversenyeiken) is meghallgassák azokat a muzsikusokat, akiknek ezt a szép estét köszönhették. S ha így lesz, ismét egy csatornával gazdagodott Hollerung Gábor közönség-utánpótlásról gondoskodó sokrétű tevékenysége.

CÍMKÉK: