Wagner, Dvořák, Bartók
A Dvořák-szimfónia igazi örömzenélés volt, időről-időre szerepel a zenekar műsorán.
Antonín Dvořák
Mennyiség és minőség korántsem egymást kizáró kategóriák – ezt tanúsította a Budafoki Dohnányi Zenekar május 28-29-én a Zeneakadémián. Szombaton este a Dohnányi-bérlet utolsó előadására került sor, vasárnap délelőtt az idei Megérthető zene sorozat fejeződött be. A zenekar létszáma lehetővé teszi, hogy bizonyos szólamokban válthassák egymást a játékosok – de korántsem „kétszeres” a zenekar létszáma, tehát nem kevesen mindkét alkalommal szerepeltek. A koncertmester tisztét szombaton Viniczai Éva, vasárnap Harsányi Edina töltötte be.
Azoknak a szerencséseknek, akik mindkét hangverseny részesei voltak, kivételes élményben lehetett részük, s vélhetőleg azoknak a muzsikusoknak, akik mindkét alkalommal játszottak, hasonlóképp feltöltődést (is) jelentett az általuk hangzó életre keltett zene.
28-án a többedszer visszatérő vendégkarmester, Roberto Paternostro irányításával adták elő Wagner: Bolygó hollandi nyitányát, ősbemutatóként Aharon Harlaptól a Memoirs-t és Dvořák VIII. szimfóniáját. A nyitányban kamatozott a filmzene-koncertek során kialakított láttatásra törekvő hangszínfantázia (gazdagon árnyalt, kidolgozott előadást hallhattunk), Harlap-művet már korábban is játszottak, s a karmester-zeneszerzőnek ez a kompozíciója is (amely hatásos, ám különösebb technikai problémákat nem jelentő szólamokat tartalmaz), hangulatokban-karakterekben kidolgozottan szólt. A Dvořák-szimfónia igazi örömzenélés volt, időről-időre szerepel a zenekar műsorán, így – ha minimális személyi változás van is az együttesben – a legtöbb energiát a kifejezés szolgálatába állíthatták. Paternostro mozdulat-típusainak változtatásával mindig tartalmi többletet kívánt elérni; a már-már taktírozó egyszerűség után vízszintes vonal-rajzaival intenzív dallamformálásra serkentett, s érdemes volt bal kezére is figyelni – külön figyelmet fordított a zárlati lekerekítésekre. Lelkesítő intéseire néha talán túl intenzíven is reagáltak a rézfúvósok, s ilyenkor a hangzás sűrűsége, intenzitása már-már feszültséggé fokozódott.
A tapsok gyakran árulkodóak – a leginkább a csendbe, mozdulatlanságba dermedt hallgatók aktivitásáról tanúskodó, lazító tapstól a lelkes tetszésnyilvánításig széles a skála. Ami az egyes műsorszámoknak ezúttal kijutott, értékmérőnek tűnt. Olyannak, amivel elismerését fejezi ki a hallgató az előadóknak, köszönetképp.
„A végtelen mértékei – a megtisztulás forrása” – ezt a címet kapta a „Megérthető zene” sorozat fináléja. Bartók Cantata profanáját tűzte műsorra Hollerung Gábor, akinek csaknem egy órán keresztül sikerült zenei részletekkel illusztrált ismertetője során ébren tartania a közönség figyelmét. Ezúttal a hallgatósághoz több generáció tartozott – és nem lehet elégszer elismeréssel adózni Hollerung Gábornak, amiért képes olyan hangvételt találni, amellyel mindenkit megszólít. Idősek, akik a gondolatisága felől közelítik meg inkább a kompozíciót, középgeneráció, akiket talán kevésbé érint meg a szereplők konfliktusa, és fiatalok, akik másfajta „modern” zenéhez szoktak, más felosztásban zeneértők, zenekedvelők, tudásszomjasan és félénken érdeklődők. Fantasztikusan sok értékes zenei információval látta el hallgatóit Hollerung, szinte észrevétlen – s mire valaki talán belefáradt volna a figyelésbe, máris pillanatnyi lazítás következett, csak egy mosolynyi, egy poén, vagy épp egy nevetés kockázatát is vállaló, majd tovább folyt a zeneértésre nevelés. Pontosabban: az a fajta kettős tájékoztatás, melynek során a szerkezet átgondolt logikájába és a sajátos hangzásokat eredményező zenei logikába is betekintést kaptunk. Hogy tudjuk: korántsem véletlenszerű, amit hallunk, hanem tudatos szerzői munka eredménye – amit kötelességünk komolyan venni. S miért is ne vennénk, ha már bennfentesek lettünk?!
A Budafoki Dohnányi Zenekarhoz a Budapesti Akadémiai Kórustársaság és a Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar társult, szólót énekelt Varga Donát és Szegedi Csaba. Közülük Szegedi Csaba neve cseng ismertebben, elsősorban az operabarátok számára (a 2008/2009-es évadban szerződtette a Magyar Állami Operaház). Varga Donát viszont területileg szülővárosában Szegeden a legismertebb – a Szegedi Nemzeti Színház zenekarának koncertmesteri tisztét 2007-ben cserélte fel énekes-pályára (azóta a Magyar Rádió Énekkarának tagja, amellett szólistaként is fellép). Mindketten érezhető felelősséggel szólaltatták meg szerepüket. A kórusra rendkívül nehéz feladat hárult – aligha kérhetünk számon rajta stúdióminőségű éneket. De az apró hiányosságok eltörpülnek a közös élmény árnyékában, hiszen amit hallottunk, lehetővé tette, hogy a mű folyamatában kamatoztathassuk a frissen kapott ismeretanyagot. Hollerung Gábor fáradhatatlanul irányította muzsikusait – a Bartók-zene előadásában jártas zenekar anyanyelvi szinten szólaltatta meg a kompozíciót.
Fárasztó lehetett? Minden bizonnyal. De a hosszan tartó taps (mintha senkit nem várna vasárnapi ebéd!) érdemi visszajelzés volt. Biztosak lehettek abban, hogy mindenki rálépett az átváltozásnak arra a hídjára, ahonnan nincs visszafordulás. Aki hallotta ezt az előadást, soha többet nem fog értetlenkedni a neheze(bbe)n befogadható Bartók-művekkel – legfeljebb keresi a lehetőséget, hasonló értő beavatáshoz.
