Lőkös Ildikó dramaturg jegyzeteiből
Reménykedhetünk, hogy a szakmai szempontok egyszer majd fontosabbá válnak, mint bármi más.
Secondhand
Erősek voltak az idei POSZT-on a háttérzörejek, így alig lehetett meghallani a szakmai szempontú megközelítéseket. Pedig a POSZT még mindig fontos eseménye a magyar színházi szakmának. Akárhogy is, a 14 versenyelőadás valamiféle keresztmetszetet ad az elmúlt színházi évadról. Paradox módon, akkor is, ha nem feltétlenül a „mainstream” vesz részt ebben. A kevésbé sikerült előadások is látleletek, meg a kiemelkedők is elhelyeződnek a nagy egészben. Általában nem szoktam a POSZT-on olyan előadást nézni, amelyet már láttam, hogy ne vegyem el a helyet a pécsiektől, de idén bekerültem „az istenek tanácsába”, vagyis a kilenctagú szakmai zsűribe, így a versenyprogramot hivatalból is végignéztem. Gyakran meglepődtem. Volt olyan előadás, amelynek eredetileg inkább a gyöngeségeit vettem észre, most meg inkább az erősségeit, és fordítva is. De nem ez volt az érdekes. Hanem hogy egészen más fénytörésbe kerültek előadások, nemcsak mert más helyszínre helyeződtek, hanem mert az egymásmellettiségnek különleges narratívája lett, elkezdtek az előadások egymással „beszélgetni”.
Tematikailag meglepő felfedezés volt, hogy szinte valamennyi előadásban megtalálható az elveszett gyerek problémája, az a gondolat, hogy itt egy új generáció, akikkel senki nem törődik. Ezt a gondolatot a fesztivál nyitóelőadása, az Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél már a címében is megfogalmazza – melynek inspirációs forrása Molnár Ferenc Az üvegcipője –, s ehhez Radu Afrim rendező a mesélőnek tette meg az Irma által agyonbabusgatott házbeli Gyereket, aki hangsúlyozottan egyedül van ebben a világban – és ebben az előadásban. Ahogy egyedül van a Kartonpapa két fiatalja is, Anna Karenina elhagyott gyerekei, a Woyzeckben is egy ártatlan csecsemő marad anya nélkül, a Rozsdatemetőben is generációkon keresztül teszik tönkre a gyerekek életét, A tribádok éjszakája is hiába a férfi-nő élet-halál harcáról szól, ott is ott van a háttérben két magára hagyott gyerek. A még szinte gyereklány Jeanne d’Arcot megfontolt kegyetlenséggel őrli föl a környezete, Székely Csaba 10-ében is mennyi a magányos gyerek. A Mi történt Baby Jane-nel? alaptörténete a gyermekkorukban szeretetlenséggel megnyomorított testvérekről szól, az Idióta meg mintha felnőttként is gyerek maradt volna. A Secondhandben a hatvan körüli figuráknak valós problémáik vannak a gyerekeikkel: a gyerekek nem akarnak ezekkel az öregekkel beszélni, mert csak a negatívumokat mesélik…
Jeanne d’ Arc
A válogatás másik jellegzetessége, hogy látványban, képekben, fényben, vizuális költészetben erős előadások kerültek egymás mellé. Ennek talán az egyik válogató, Gulyás Gábor esztéta képzőművészetekben való jártassága is az oka. Mindenesetre nézőként gyakran volt az az érzésem, hogy ha gondolatilag, mélységében, színészi játékban nem is annyira erős egy-egy produkció, a vizuális gazdagsága kárpótolta a válogatókat, s a számukra legjobbak közé emelődött. Ahogy az is jellegzetessége volt ennek a válogatásnak, hogy sok, kortárs szövegen alapuló előadás került be a versenyprogramba – ennek pedig talán a drámaíró-dramaturg Zalán Tibor az okozója – bár határozottan észrevehető a válogatók kortárs témák, a mával közvetlenül foglalkozó történetek iránti vonzódása a vizualitás mellett. Összeségében öt kortárs magyar dráma szerepelt a kínálatban (Fejes Endre – Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0 / Garai Judit. Jeanne d’Arc / Nagy András: Karenina, Anna / Székely Csaba: 10 / Tasnádi István: Kartonpapa), egy a közelmúlt magyar drámája (Székely János: Caligula helytartója), két nem magyar klasszikus: Büchner és Csehov – bár őket manapság szinte kortárs magyarként értelmezzük, és egy svéd kortárs: Enquist. Öt átirat, adaptáció, újraírás, mint Alekszijevicsből Gábor Sára, Chaplinből Vörös Róbert, Dosztojevszkijből Adorján Beáta, Farellből Ernyei Bea és Molnár Ferencből Radu Afrim készített színpadi szöveget.
Idióta
Afféle városi legenda, hogy a magyar színházak alig játszanak kortárs magyar drámákat – és ha igen, akkor is eldugott stúdiókban. S lám, itt és most – és nem hinném, hogy a válogatók érdeme lenne csupán – mennyi kortárs magyar. Ráadásul úgy, hogy egy részük kifejezetten a színházak felkérésére íródott. Ahogy Székesfehérvár rendelte a Kartonpapát (és ahol idén nagyszínpadon Esterházyt is bemutattak!), vagy a Katona Tasnáditól a Fejes-folytatást és Garai Judittól a Jeanne d’Arcot, a Radnóti megörült Székely Csabának és a József Attila Színház is kortárs író, Nagy András adaptációjára talált rá. Sőt, a magam részéről az átiratokat is új magyar színpadi szövegnek tekintem, ezek használata is a színházak bátorságát, frissességét dicséri, nem is szólva arról, mennyi tehetséges dramaturg írói munkája fekszik bennük.
Ahogy – a műfaj sajátossága miatt – a válogatók számára sincs objektív mérce, úgy a díjak elosztásánál sem volt. Az idei zsűribe is – ahogy ez lenni szokott – sokféle mentalitású, gondolkodású, ízlésű szakember került össze – mégis sikerült együttműködnünk, közösen gondolkodnunk. A kritikusokat D. Magyari Imre képviselte, a rendezőket Forgács Péter, a látványtervezőket Horesnyi Balázs, a drámaírókat Németh Ákos, a színészeket Szorcsik Kriszta és Venczel Valentin, a dramaturgokat jómagam. A „külföldi nézőpontot” a szenvedélyes Philippe Macasdar rendező, a genfi Théâtre Saint-Gervais igazgatója jelentette, zsűrielnöknek pedig Bodor Johanna koreográfust választottuk meg. Munkamódszerünk azt volt, hogy senki nem győzköd senkit, tiszteletben tartjuk egymás véleményét, figyelve arra, amit az egyes zsűritagok tudnak a maguk szakterületéről. Összesen 35 és fél óra időtartamú előadást néztünk meg a tíz nap alatt – elképesztő, hogy mindezek mögött hány óra munka, hány óra gondolkodás lehet. Valamennyi előadásról megszerveztük a magunk kerekasztal-konferenciáját, ahol mindenki 3-3 percben elmondta a benyomásait, észrevételeit, véleményét, egy újabb körben pedig azt, hogy az elemzett előadás alkotói közül kinek adna díjat. A végeredmény ismert – én most azokat említeném meg, akiknek a neve sokszor elhangzott közöttünk, akik számomra is fontosak voltak – de hát csak 14 díj volt, így ők nem lettek nyilvánosan néven nevezve. Most ebben az írásban ezt igyekszem pótolni – mint az Oscarnál is szokás…
A „nomináltak”
A látvány szempontjából, mint már említettem, több előadás is eredeti volt, ezért talán itt volt a legnehezebb döntenünk a legjobb díszlet, a legjobb jelmez díjáról. Többek közt izgalmasak voltak Kálmán Eszter színorgiás ruhái is a Jeanne d’Arcban, melyeket akár egy mai divatház is bevállalhatna, miközben azt az önző, kivagyi világot is ábrázolja, melyben különösen megrendítő az egyszerű feketéjében a kislányos Jeanne d’Arc figurája. Füzér Anni a Rozsdatemetőben korok, társadalmi berendezkedések viharait egyszerű fekete-fehér ruhákkal és azokhoz illeszkedő apró kiegészítőkkel érzékelteti – amelyekben egyszerre van jelen a diktatúrák kényszere és a szabadság iránti vágy – ráadásul remekül harmonizál az amúgy díjazott Cziegler Balázs puritán, mégis sok mindent tudó terével. (A legjobb jelmez díját Giliga Ilka kapta, aki ruháival egyszerre mutatta meg a hajdani pompát és lepusztultságot, a cizelláltságot és elnagyoltságot az Idiótában.) Ignjatovic Kristina ruhái is ugyanazt a gondolati „secondhandséget” idézik, ami Bagossy Levente díszletében is megjelenik: a régiből kell fölépítenünk az újat, abból, amit már hordtak, amiben sorsok vannak. Csodálatos gondolat, ahogy az üres térből látvány teremtődik. Bianca Imelda Jeremiás ruhái a 10-ben látszólag egyhangúak, monokrómok – de pici eltérésekkel mégis jellemformálóak. A mindnyájunkban megtalálható közöst és eltérőt hangsúlyozzák a Bartha József tervezte gazdag asszociációjú térben.
Woyzeck
Az említett tervezőpárosok régóta dolgoznak együtt, de több előadás tervezője a díszletért és a jelmezért is felel, ráadásul összeszokott csapatban. Ahogy a Woyzeck Vecsei Kingája a Sztalker Csoporthoz tartozik – ez az egységes gondolkodás látszik is az előadáson: a dobozban zárt térben a zűrzavaros média világa elevenedik meg a szereplők karakterén keresztül. Izgalmas a román Irina Moscu szürreális tere és groteszket idéző jelmezei az Egy zabigyerek…-ben – Moscu többek közt Radu Afrimnak is állandó munkatársa –, ámulatba ejtő a megjelenített valóság és a képzelet egymásba csúsztatása a térben, a játék a kékek árnyalataival (s nem lehet nem gondolni a nyolcadik kerületi Molnár Ferenc kékrajongó Irmája kapcsán a szintén nyolcadik kerületi Fejes Endre „kéktiszta szerelmére” – s megint egy dialógus-lehetőség a versenyelőadások közt). Nagy kedvencem Vereckei Rita, akinek a tervei pontosan elmondják, miről szól egy-egy előadás – és Szász Jánossal is jól értik egymást, már nem először. És nem először tervezte a Caligula helytartóját sem (korábban Bagó Bertalan rendezésében) – ezúttal teljesen más látványvilágot teremtve –, a mát is fölidéző térben plexilapok alatt mutogatjuk a múltat, és nem vesszük észre a fejünk fölött fenyegető jelent – mintegy présben élünk –, közben ugyanez az időtlenség jelenik meg a ruhákban is.
Caligula helytartója
A látványnak fontos része a fény, melynek a díját Csontos Balázs nyerte el A diktátor világításáért – de fájt a szívünk, hogy nem tudtuk kiemelni Baumgartner Sándort a 10-ért vagy a Seconhand kezelőjét (őt nem említi név szerint a színlap).
Fontos eszköze egy-egy előadásnak a szöveg. Gábor Sára megérdemelten nyerte el a legjobb dramaturg díját a Secondhand gondozásért, ahol egy egész csapat dolgozott a keze alá a háttérben, színészek, rendezőhallgatók – ezt még koordinálnia is kellett. De nem lehet nem észrevenni Adorján Beáta hatalmas munkáját az Idiótában, vagy Kali Ágnesét az Egy zabigyerek…-ben, Ernyei Beáét a Mi történt Baby Jane-nel?-ben, a Jeanne d’Arcban Garai Juditét, aki saját kutatásait is fölhasználta a szövegkönyv összeállításakor. És hát izgalmas új magyar dráma is született a 10-zel, Székely Csaba tollából.
Cári Tibor zeneszerző neve kikerülhetetlen a magyar színjátszásban, a temesvári színház zenei vezetője, de dolgozott Frunzătól kezdve Horváth Csabáig sokakkal. Az idei POSZT-on a 10 zeneszerzője, önálló zenés művet létrehozva. De mellette jelentős volt Kónya-Ütő Bence különféle zenékből, effektekből kevert zenéje és hangmontázsai az Egy zabigyerek…-ben, ahogy Kákonyi Árpádnak is a Secondhand egészéhez illeszkedő kompozíciója.
Rozsdatemető 2.0
A színészek pedig lenyűgözőek. Összesen hat díjat kaphatnak (illetve ezúttal egy ikerszerep miatt hetet), de hatszor hat sem lenne elég. A díjazott Szirtes Ági, Horváth Lajos Ottó – Trill Zsolt, Csákányi Eszter, Erdei Gábor, Mészáros Blanka, ifj. Vidnyánszky Attila mellett – nem kisebbítve az ő érdemeiket – sok-sok alakítás emlegetődött a zsűri beszélgetésein. Igyekeztünk produkcióként kiemelni a legjobbakat, de így is maradt rossz érzés a hiányzók miatt, akiknek a neveit legalább itt fölsorolásszerűen leírom. (Ez az én listám, nyilván, mind a kilencünken megvoltak a kedvenceik – de sokszor találkoztak is ezek a nevek.) Fájó hiány tehát, hogy nem lett díjazott a 10 és a Secondhand teljes csapata, Tóth Ildikó (10, Kartonpapa), Schneider Zoltán (10), Kiss Geregly Máté, Csikos Sándor (Idióta), Fullajtár Andrea (Rozsdatemető), Korodi Janka, Benedek Ágnes, Gajzágó Zsuzsa, Dávid Péter (Egy zabigyerek…), Znamenák István, Csuja Imre (Secondhand), Bodrogi Gyula (Caligula helytartója), Bezerédi Zoltán (Rozsdatemető), a 30 alattiak közül pedig Sodró Eliza (10), Barta Ágnes (Woyzeck), Horváth Julianna (Idióta), Vízi Dávid (Rozsdatemető), Bordás Roland (Woyzeck, Caligula helytartója), Nagy Márk (Woyzeck).
Sebestyén Abáé (10) lett a legjobb rendezés díja, de nem volt könnyű döntés. Szász János (Caligula helytartója) és Sardar Tagirovsky (Idióta) neve mellett is sok-sok érv hangzott el.
Székely Csaba: 10
A fődíj, a legjobb előadás díja végül a Woyzecké lett, progresszivitása, maisága, a mögötte fölfedezhető kollektív munka miatt, de nominált volt mellette a Secondhand is – a múlttal való szembenézés fontosságának hangsúlyozása okán, és természetesen ebben is az együttes munka volt különösen nagyszerű. Az, ahogy generációk együtt voltak jelen. Ahogy mint egy fúgában, előlépett egy-egy „felnőtt” színész a maga szólamával, s ahogy a fiatalabbak pedig folyamatosan jelen voltak mögöttük az előadásban. Az Idióta is meglepetést okozott új színházinyelv használatával, az egységes színészi munkával, a Dosztojevszkij-mű kortárs szemléletű megközelítésével.
Idén, mi kilencen döntöttünk így.
Közismert, hogy történtek még más dolgok is – de ezt már megírták mások, én most nem erről akartam írni. Reménykedhetünk, hogy a szakmai szempontok egyszer majd fontosabbá válnak, mint bármi más. Művészet van, színház van – és ennek, akárhogy is, fontos szerepe van az életünkben.
