Én vagy nem én?

|

Závada Péter: Je suis Amphitryon / Trafó

Tűrni és elviselni. Ezzel a kellemetlen igazsággal távozik a néző, miközben titkon abban reménykedik, hogy otthon nem egy saját képét viselő unatkozó főisten várja…

Bánfalvi Eszter és Lestyán Attila         Fotók: Molnár Miklós

Ki vagyok én? Mi vagyok, ha én nem én vagyok? A Je suis Amphitryon Trafóban bemutatott 2018-as előadása, aminek online felvételét 2020. májusában tekintettem meg, az identitáskeresés ismerős témájának kitűnő példája. Závada Péter utalásokkal telezsúfolt szövege fokozatosan elferdíti Amphitryon számos drámaíró által átdolgozott történetét (Kleist, Molière), miközben olyan kérdéseket vet fel, hogy hogyan lehet megküzdeni egy magasabb erők által ránk osztott szereppel, vagy hogy valóban mi alakítjuk-e sorsunkat?

Ha esetleg abban a hitben éltünk volna, hogy egy hagyományos Amphitryon-feldolgozásra vásároltunk jegyet, ezt az illúziót gyorsan eloszlatja az elénk táruló díszlet. Horváth Jenny tökéletesen megragadta a darabot jellemző sivár hangulatot, és egy kiüresedett, lélektelen IKEA kiállítótérbe kalauzol minket, ahol egyszerű, minden személyességet nélkülöző, dísztelen bútorok között ténferegnek a szereplők. Személyes börtön ez, a ránk osztott kényszerű szerepek börtöne, ahonnan a két főszereplő, Amphitryon és Alkméné képtelen kitörni, a megszokások és a mindennapi cselekvések rabjai. Kiválóan rájátszik erre a kényszerűségre Soós Attila koreográfiája: a filozofikus kérdéseket felvető szöveget szinte önkéntelen, látszólag mindennapi mozdulatok kísérik, mint a kávéfőzés vagy a tésztagyúrás, a gépies végrehajtás mégis groteszkké, szinte marionettekre jellemző mozgássá alakítja a cselekvéseket.

Különösen igaz ez az Alkménét megformáló Bánfalvi Eszterre, aki a megtört, üveges szemmel maga elé meredő feleség és a ketrecbe zárt állat szerepe között egyensúlyozik. Minden mozdulatából süt a belső feszültség, a kitörni vágyás reménye vagy éppen reménytelensége. A benne lakozó dühnek azonban csak a darab legvégén enged teret, mikor próbálja megtagadni a félisten szülőanyjának hálátlan szerepét, és kikel az őt ért igazságtalanság ellen. Vele szemben áll férje és egykori szerelme, Amphitryon. Az őt alakító Kovács Krisztián játéka pont annyira semmilyen, mint amennyire a karaktere megkívánja, a néző mégis azon kapja magát, hogy képtelen levenni róla a szemét. Zavarodott, mindent megkérdőjelező hamleti alkat, aki olykor még a saját szövegét is elfelejti. Szó sincs itt már dicső hadvezérről; egy poszttraumás stresszben szenvedő, megcsalt, megalázott, identitásában is megkérdőjelezett férfit láthatunk, aki egyáltalán nem akar megbirkózni a rá kényszerített józsefi szereppel. Ezáltal világít rá a tényre, hogy bizony egy istengyerek nevelőapjának lenni sosem egyszerű.

Díszlet, jelmez: Horváth Jenny

Kettejük mellett, kissé háttérbe szorulva, természetesen megjelenik Sosias (Jaskó Bálint) és Charis (Kőszegi Mária), akik a plautusi vígjátékban leginkább a humor biztosításáért feleltek, de ebben a feldolgozásban gazdáikhoz hasonlóan kiábrándultak és elkeseredettek. Egyedül Charis rendelkezik talán erősebb, mindent megmondó alkattal, ami Moliére vígjátékainak cserfes szolgálólányaihoz teszik hasonlóvá.

A darab nem bővelkedik erős férfi karakterekben, a fő alfahím, az „olümposz stricije”, Jupiter (Lestyán Attila) itt meglepően feminin jegyeket mutat. Viszonylag kevésszer jelenik meg a színpadon, de amikor ott van, akkor maníros, kényeskedő, hisztis gyerek, akinek nem fér a fejébe, miért nem veszi egyetlen nő sem megtiszteltetésnek, hogy a nagy isten termékenyítette meg. Segítője, Mentes Júlia női Merkúrja (kifordítva az ókori görög színházi hagyományt), szintén egy ripacs, üvöltöző, túlszexualizált karakter, aki élvezettel nézi a főnöke által okozott káoszt. Érdekes különbség húzódik a két világ között: míg az emberi szereplők kiüresedetten, szinte dróton rángatott bábuk, addig az isteni karakterek táncos léptekkel ugrálják körbe őket, könnyedén mozgatva a szálakat, miközben szexuális vonzerejükben egy pillanatra sem kételkednek.

Kovács Krisztián és Bánfalvi Eszter

A darab legizgalmasabb szereplői mégis a macbethi boszorkányokhoz hasonló, mitikus menádok, akik folyamatos kommentárjaikkal, értelmező megjegyzéseikkel a legizgalmasabb kérdésekért felelnek. Ez leginkább Závada Péter szövegének köszönhető, aki egyszerre reflektál a teljes posztmodern irodalomhagyomány legfontosabb kérdéseire (ki a szerző? ki a szereplő? lehetséges-e annak tudatosítása, hogy valójában drámát nézünk?), filozófiai fejtegetésekbe bonyolódik (ki vagyok én? mi vagyok, ha mégsem én vagyok? lehetek valaki más?), miközben szinte észrevétlenül emel be fontos irodalmi szövegeket a drámába (Diderot, Joyce). Az általa feltett kérdésekre nem egyszerű választ adni, így a menádok meg sem próbálkoznak vele, csak bedobnak súlyosabb pillanatokban egy-egy problémát, hogy a néző nyugodtan gondolkodhasson rajta. Ők felelnek továbbá a darab legizgalmasabb tíz percéért is, amikor az előadás kvázi megakad annak a kérdésnek a kedvéért, hogy lehetséges-e nem színészként, hanem civilként jelen lenni a színpadon, ami a színház mint reprezentációs helyszín egyik legizgalmasabb témája.

Jelenet az előadásból

Mihez kezdhet az ember egy olyan világban, ahol életét és testét játékszerként használja egy gyermeteg istenség, ahol a kommunikáció nem lehetséges (nincsenek dialógusok, csak monológok) és még a saját identitásunkban sem lehetünk biztosak? Tűrni és elviselni. Ezzel a kellemetlen igazsággal távozik a néző, miközben titkon abban reménykedik, hogy otthon nem egy saját képét viselő unatkozó főisten várja…

Závada Péter: Je suis Amphitryon, az előadás felvétele
Bemutató: 2018.04.24. Trafó, Budapest

Amphitryon – Kovács Krisztián, Alkméné – Bánfalvi Eszter, Jupiter /Első menád – Lestyán Attila, Merkúr / Második menád – Mentes Júlia, Sosias / Harmadik menád – Jaskó Bálint, Charis / Negyedik menád – Kőszegi Mária
Díszlet, jelmez – Horváth Jenny, rendező – Geréb Zsófia

CÍMKÉK: