Závada Pál: Az utolsó üzlet / Szegedi Nemzeti Színház
Závada Pál darabja, Lukáts Andor rendezésében, azt a kérdést is nekünk szegezi, vajon a tartás mindig elég-e ahhoz, hogy ne mocskolódjunk be.
Kárász Zénó és Szávai Viktória
Július 1-től Barnák László vette át a Szegedi Nemzeti Színház vezetését Gyüdi Sándortól egy olyan helyzetben, amikor a Szegedi Nemzeti Színház elkezdett ismét feliratkozni a számottevő teátrumok közé. Barnák László Horgas Ádám művészeti vezetővel ennek a feliratkozásnak a folytatását és változásokat egyaránt ígért. A színházi és a kulturális újságírói szakma kíváncsian várta, hogyan állják az ígéretet. Az általuk meghirdetett évad első ránézésre olyannak tűnt, mint egy combosabb népszínházi repertoár, ami sokféle nézői igényt kíván egyszerre kielégíteni. De ekkor ez még csak darabcímek és rendezők névsora volt.
Szőcs Artur állította ki a nagyszínpadon a Valahol Európában című musicalt, s ebből már lehet következtetéseket levonni. Egy mívesen megírt, zenés produkció, ami amellett, hogy elsősorban az érzelmekre hat, nagyon is aktuális üzenetet közvetít: nem kell félni. Ennek az írásnak nem tárgya az előadás, annyi mégis idekívánkozik, hogy a produkciót professzionálisan, látványosan és óraműpontossággal tették fel színpadra az alkotók (és itt mindenképpen meg kell említeni Bodor Johanna koreográfiáit, Árvai György díszletét és Szűcs Edit jelmezeit). Lukáts Andor rendezését a Kisszínházban ugyanis hasonlóan letisztult pontosság jellemzi.
A nagyszínpadokon a vidéki kőszínházak szinte kizárólag biztosan befutó, elsősorban zenés és/vagy vígjátékokat mutatnak be. Ez Szegeden sem volt és most sincsen másképpen. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a szegedi Kisszínház minimum másfélszer annyi nézőt képes befogadni, mint például a budapesti Radnóti, vagyis szó sincs néhány tucatnyi ember elé „eldugott” előadásokról. A legtöbb színház még ilyen, underground esetekben sem mer kortárs szerzőt színpadra vinni (nagyúr – volt – a TAO), a szegediekben viszont úgy tűnik, van elég kurázsi.
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
Lukáts Andornak nem szokása „szétrendezni” a darabokat, a szövegek életre keltésében elsősorban a színészekre támaszkodik, illetve őket támogatja. És ezen a szokásán most sem változtatott. Závada Pál darabja megtörtént eseményekből indul ki: az ország legnagyobb vállalatbirodalmának zsidó tulajdonosai 1944-ben kénytelenek tenni valamit azért, hogy életüket kimentsék az egyre durvábban fasizálódó Magyarországról, ám ehhez egymással való viszonyaikat is tisztázniuk kell. Závada szövege társalgási dráma, amelyben nincsenek látványos tragédiák, sem sokkoló embersorsok. Lukáts Andor pedig ennek megfelelően hat székkel, egy asztallal és egy ablakkal társalgási színdarabot rendezett belőle.
Khell Csörsz hátulról dobogószerű emelvénnyel és korláttal ránk zárt tere egyszerre szellős és szűkös: a történet szereplői kedvükre mozoghatnának benne, ám ezt szinte egyáltalán nem teszik, jelezve, hogy a mozgásszabadságuk ebben az esetben legfeljebb látszólagos. Letisztult gondolat, mégis kissé kimódoltnak hat az ötlet, hogy a játék egy stilizált térképen zajlik, bejelölve rajta néhány főváros, koncentrációs- és megsemmisítő tábor. A tér az előadás egy pontján kinyílik hátrafelé, egy repülőtéren vagyunk, ahol vetített kép mutatja az egyetlen lehetséges irányt: el innen. Varsányi Anna ruhái a maguk jól szabottságával pontosan illeszkednek egy jól szabott életforma végveszélybe kerülésének természetrajzához.
A hazai vagy éppen európai fasizálódásról szóló előadásoknál megszoktuk, hogy az embertelenség, az elállatiasodás szép lassan vagy akár gyorsan ömlik szét a színpadon. Hogy az alkotók beleverik az orrunkat embervoltunk és történelmünk piszkába. Ha jók ezek az előadások, akkor nem adnak lehetőséget arra, hogy félrefordítsuk a fejünket, és másokra mutogassunk felelősként. A szegedi előadásban nem ömlik szét semmiféle embertelenség, őrület: komoly emberek komoly és megfontolt beszélgetésekben döntenek komoly dolgokról. A darab és az előadás legnagyobb erénye, hogy ez szinte egyetlen pillanatra sem válik súlytalanná. Olyan alakokat mutat meg, akik igyekeznek ellenállni az elembertelenedésnek és a félelemnek egy olyan helyzetben, amikor az ellenállásnak és az engedésnek egyformán végzetes következményei vannak.
Szávai Viktória
Egy társalgási dráma akkor tud jól működni, ha a színészek mindegyike pontosan ugyanazt a színházi nyelvet beszéli, ráadásul azonos színpadi súllyal tudja ezt megtenni. Ebben az esetben ez hatványozottan igaz, mivel a szöveg közel azonos súlyt helyez minden alakra. A szegedi színészek kifejezetten jól vizsgáznak ebből a szempontból is. Az egyformán tűpontos alakítások közül talán kettőt lehetne kiemelni: Kárász Zénóét, aki Kohner Artúr vívódásait kelti életre a családért és a személyes boldogulásért folyó belső harcában markáns, mégis visszafogott játékkal, illetve Szávai Viktóriáét, aki a feleség szerepében a megcsalt nőt és a férjét szerető asszonyt ugyanúgy meg tudja mutatni, mint az egyenes derekat akkor, amikor egész Európa kétrét görnyedt. Az előadás ereje az egyéni játékokon túl a grammra pontos összjátékban áll: a színészek a mondatokat, a csendeket és a finom mozdulatokat óraműpontossággal adják és veszik egymástól.
Jelenet az előadásból
A legfontosabb kérdés: mi közünk lehet jól szituált nagyvállalkozók és azok családjának végtelenül kulturált külső és belső vívódásaihoz, nagytőkések magamentéséhez? A válasz nem adja magát evidensen, és nem is biztos, hogy a cikk szerzőjének megoldása mások számára is megválaszolja a kérdést. Nem sokan élnek így, sőt, manapság talán már nem is ilyenek a gazdaság nagyvadjai, és az élet-halál kérdések sem annyira tiszták, mint 1944-ben voltak. Az alapvető dilemmáink azonban mit sem változtak: hol roppan meg a tartásunk, amikor magunkat vagy éppen a hozzánk legközelebb állókat igyekszünk menteni, minden másról elfeledkezve? Képesek vagyunk-e úgy átvészelni nehéz helyzeteket, hogy utána még tükörbe tudunk nézni? Az utolsó üzlet nem veri ki belőlünk sem a kérdéseket, sem a válaszokat. Viszont lehetőséget ad elgondolkodnunk. Az pedig nagyon ránk fér.
