Hittérítők

|

Young Jean Lee: Templom / Szkéné Színház

Négy kitűnő színész birkózik a majdnem megoldhatatlan feladattal: életet kellene lehelniük a papírmasé-figurákba.

Nyakó Júlia, Simkó Katalin, Petrik Andrea         Fotók: Mészáros Csaba

Súlyos veszélyeket rejt magában az a helyzet, ha egy színházi előadásnak ugyanaz a rendezője, a dramaturgja, sőt még a darabot is ő fordította. A Templom című, amerikai-dél-koreai szerző által írt, s Császi Ádám által színre vitt szövegfolyam esetében ez történik; a létrejött előadás igazolja az efféle aggodalmakat. Nem véletlenül aposztrofáltam a művet szövegfolyamnak, mert hisz színpadképes drámának aligha nevezhető az olyan munka, amelyben négy figura hosszadalmas monológjait halljuk egymás után, s az alakok nemigen folytatnak párbeszédet egymással, igaz, a nézőket meg-megszólítják olykor.

A Templom című színjátékban egy férfi, José atya (Rába Roland) és három nő, három anya (Petrik Andrea, Nyakó Júlia, Simkó Katalin) győzködi igazáról a publikumot, s próbálja meggyőzni hallgatóságát arról, hogy az ő megváltó hittételei révén szebb, boldogabb, teljesebb életet élhetnek, kövessék tehát őket bátran és feltétlenül.

Hittérítők ők, akik arra tették föl életüket, hogy megváltsák az emberiséget, s elhintsék a gyarló népség körében mindenható igéiket. Mi tagadás, kissé feszélyezve érezzük magunkat a nézőtéren. Eleinte nem egészen világos, miféle szeánszba csöppentünk, hiszen többször megszólítanak bennünket, azzal, hogy mit is tegyünk, pontosan itt, a Szkénében, ezekben a széksorokban… A közönség egyik része kényszeredetten követi a hitszónokokat, s együtt mondja az előírt, előzsolozsmázott imákat, másik része hangosan kacarászik, nevetgél, s elég hangosan kinyilvánítja, hogy mit is gondol az adott szituációról.

Rába Roland

Aztán lassacskán értelmezhetővé válik a matéria is, a szövegtenger, amelyet a nyakunkba zúdítanak: szűk érzelmi, gondolati regiszteren zajló ideologikus monológokat hallunk, amelyeknek szociológiai érdekessége kétségtelenül nagyobb, mint a drámai tartalma. Eleinte még azt hihetnénk, hogy a fogyasztói társadalmak tömegmédiájában is jelen levő szektákról kapunk valamiféle szarkasztikus látleletet, de nem, hamar kiderül, a szerző, maga is hittérítő pózba merevedve, megpróbál bennünket meggyőzni a maga drámai, illetve hitbéli igazságairól, miközben folytonosan ostorozza önmagát és hallgatóságát. Az önostorozás a hittérítés egyik sarokpontja: a prédikátorok arról győzködik a hallgatóságukat, hogy milyen gyarló emberek, s milyen könnyen elérik a tökéletes boldogság állapotát, ha követik az ajánlott recepteket.

Az irónia, a humor jelenthetné a megoldást, mert megteremthetné a játék kontextusát. Amiből felvillan ugyan néhány röpke pillanat az előadásban, de hát ez nagyon kevés az üdvösséghez. A rendező láthatólag nem törekedett rá, hogy elemelje a matériát, s megteremtse a reflexió vagy önreflexió játékbeli közegét. Ehelyett belebonyolódik a hosszú monológok kibontásába, így aztán szószínházat kapunk, amelyben több mint egy órán át bombáznak bennünket valamiféle verbális özönnel, ami persze egy idő után roppantul vontatottá, nehézkessé is válik.

Négy monológot látunk, hallunk (időnként csak hallunk, mert a keretes szerkezetű előadás elején és végén sötétben hangzanak el Rába Roland, azaz José atya szólamai). A végtelenül hosszú zenei felvezetés után, ami sötétben hangzik, következik a végtelenül hosszú atyai monológ, ami ugyancsak sötétben hallható. Ugyanez megismétlődik a darabzárlatban, de arra, mármint a sötétben hangzó szövegek idejére a közönség egy része már csendesen elszenderül, másik része pedig hangosan vihorászik  a felhangzó intelmek gyermeteg vagy agresszív pátoszán, a poénokon stb.

Mi tagadás, a Templom gyenge darab, sablonos a dramaturgiája, kidolgozatlanok a figurái, drámai szituációi szinte nincsenek, a textusai közhelygyanúsak. A közönség bevonása a játékba mindvégig erőltetettnek, modorosnak tűnik, ami egyáltalán nem fedi el jótékonyan a mű fogyatékosságait. Császi Ádám rendező nem képes igazán szituálni a jeleneteket, meghagyja a mű monologikus szerkezetét, s nem tekint rá a szövegre mintegy kívülről, a reflexió beszédhelyzetéből.

Ugyanakkor erős a szereposztás, négy kitűnő színész birkózik a majdnem megoldhatatlan feladattal: életet kellene lehelniük a papírmasé-figurákba, emberi szenvedélyekkel kéne megtölteniük az épphogy csak vázlatosan felskiccelt szituációkat, s a bő lére eresztett ideologikus tartalmakat. Rába Roland José atyája szenvedélyesen érvel igaza mellett, zsolozsmázik, mennydörög, dühöng, harsog, behízelgően próbálja eladni áruját. Petrik Andrea Andrea anyája (az anyák a játékosok keresztnevét viselik) erős személyiségének sugallatával, fanyar bájjal adja az átszellemült, ám figurájának burka alól néha azért kipillantó hittérítőt. Nyakó Júlia naturbursch anyája könnyed is, közvetlen is, mégsem sikerül igazán közel kerülnie a megszólítottakhoz. Simkó Katalin is szívvel, odaadással és lelkesülten próbálja átadni a reá bízott titkokat, a szívfacsaró példázatokat, de hát a monologizáló figura bűvköréből ő sem léphet ki. Az előadás karakterét mutatja, hogy a hosszú tirádák alatt a többi szereplő többnyire tűnődve, mozdulatlanul szemléli játékostársa szólamát; csapatjáték helyett párhuzamos monológokat hallunk. (Jelmeztervező: Moskovits Krisztina.)

Jelenet az előadásból

A szeánsz kitüntetett pontján hősnőink közösen dalra fakadnak, mikrofonba búgják el intelmeiket, máskor sűrűn gomolygó színpadi füstbe burkolózva (a nézők is kapnak belőle, jócskán) apró lámpáik fényével rituális (?) táncokat lejtenek. A színireferens pedig – némi malíciával hallgatva az elhangzó szövegeket, ám a sűrű intelmeket megfogadva – ígéri, elmormol majd magában egy imát a szerző lelki üdvéért. Leginkább persze csak sajnálkozik, hogy a jobb sorsra érdemes pazar szereplőgárdával hogyan sikerült ezt a felemás produkciót létrehozni.

CÍMKÉK: