Yasmina Reza: Bella Figura / Vígszínház – Pesti Színház
Reza nagyon jól bonyolítva a viszonyokat finom motivációs szálakat sző a szereplők közé.
Stohl András Fotó: Dömölky Dániel
A magyar származású francia írónő, Yasmina Reza a Molière-, Laurence Olivier- és Tony-díjak után 2014-ben Berlinben már a sokadik nemzetközi elismerést kapta, amikor Thomas Ostermeier, a Schaubühne művészeti vezetője megkérte, hogy írjon a társulatnak egy darabot: így született meg a Bella Figura, melynek a berlini színházban volt az ősbemutatója. A Vígszínház társulatának előadásához Bognár Róbert készített gördülékeny és frappáns fordítást. Az egyfelvonásos darabban azonban nemcsak a szöveg játszik fontos szerepet, hanem a szünetek is. A szövegkönyvben rögtön a szereplők felsorolása után az író felhívja a figyelmet arra, hogy nem mindig határozta meg a párbeszédek közötti, döntő fontosságú „kínos hallgatások” hosszát. Vagyis ezt a ritmust a mindenkori rendező diktálja, és egy olyan történetben pedig, amelyik egy klasszikus megcsalási helyzetre épül, kiemelten fontos szerepe van a tempónak. Főként, mert a Bella Figura egy olyan darab, amelyben a rendezői finomhangolás nem koncentrálhat csak a poénokra, mivel a keserűbb szerepíveket is láthatóvá kell tennie. Ez az egyensúly létrejön Török Ferenc rendezésében, amely így egy többnyire szórakoztató, de mégis kényelmetlenül igaz látlelettel szembesíti a nézőt.
Radnay Csilla és Halász Judit Fotó: Gordon Eszter
A szereplők ugyanis az olasz kifejezésből eredően „bella figura” szindrómával küzdenek, vagyis képtelenek megszabadulni a vágytól, hogy a lehető legjobb színben tüntessék fel magukat. Ez a darabban több nehézségbe is ütközik. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy Borisnak (Stohl András) és a szeretőjének, Andreának (Radnay Csilla) légyottját egy váratlan találkozás során Boris feleségének legjobb barátnője, Françoise (Kovács Patrícia), a férje, Éric (Brasch Bence) és Éric anyja, Yvonne (Halász Judit) hiúsítják meg.
A darabnak van még egy szereplője, Boris felesége, aki ugyan nem jelenik meg a történetben, de mint „deus ex machina” (akarva vagy akaratlanul?) hat a szereplők sorsára. A két társaság így találkozik össze egy étterem parkolójában, ahonnan a születésnap és a titkos találka látványos és tanulságos mélyrepülésbe kezd. A darab olvasása vagy nézése közben felmerül a kérdés: mi tartja össze ezt az öt szereplőt annyira, hogy egész este ne tudjanak egymástól megszabadulni, miközben már az elején kiderül, hogy képtelenek lesznek egymással szót érteni? Reza módszere, hogy a szereplőket életük hiányosságain keresztül hozza be a történetbe, miközben azok egész végig ezeket az érzékeny felületeket akarják takargatni, és egyre nagyobb erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy fenntartsák a látszatot. Ehhez azonban közönség és partner kell. A darab során emiatt hiába válik szét többször a társaság, és vándorolnak a parkolóból az étterembe, onnan pedig humoros vetésforgóban a mellékhelyiségbe, nem tudnak megszabadulni egymástól, újra összetalálkoznak és megint mondanivalójuk lesz egymásnak. Ezek az „és akkor még csak azt akartam mondani”-típusú „önkifejezési” rohamok hajtják a szereplőket egymás irányába, akik aztán egy (tragi)komédia szabályait betartva a lehető legrosszabbat hozzák ki egymásból. Françoise például úgy akar pozícióban maradni a többiekkel szemben, hogy mindenkire a feddhetetlen erkölcsösség és intellektus magaslataiból tekint le. S ehhez még kapóra is jön a barátnője férjét elcsábító „erkölcstelen” Andrea, aki fölött könnyű morális győzelmet aratni…
Kovács Patrícia és Radnay Csilla Fotó: Gordon Eszter
Reza nagyon jól bonyolítva a viszonyokat finom motivációs szálakat sző a szereplők közé. Egy-egy árulkodó elszólásból, telefonhívásból vagy dühkitörésből derül csak ki, hogy nem a valódi gondolataikat mondják ki és nem fedik fel igazi problémáikat. A szereplők azonban előbb-utóbb hibáznak a tettetésben és ez groteszk helyzeteket eredményez. Ez a kommunikációs zűrzavar ad egyfajta könnyed lebegést a darabnak, amelybe aztán nem véletlenül vegyül bele például a gyógyszerfüggés fanyar humora is. Ebben a komoly szálakat a végletes humorig összekavaró elegyben Stohl András természetes jelenléte jól szemlélteti azt a Boriszt, akinek minden értelmes gondolata elszáll, amikor Andrea a nadrágjához közelít, és azt a férfit is hatásosan mintázza, akinek érzelmi kirobbanása után valódi csönd lesz a színpadon. A három női szerep izgalmas kiegészítései egymásnak.
Françoise-t képmutatása akadályozza meg abban, hogy megnyíljon, és Kovács Patrícia jól sejteti, hogy ebben a nőben is gyűlnek a fájdalmak, de nem azok, amelyeket kimond. Radnay Csilla Andreája érthető és érezhető, izgalmasan megformált szerepívben amortizálja magát, miközben végig jól egyensúlyoz a tragikomikum határán. S végül Halász Judit Yvonne-ja saját világgal rendelkezik, egy fotelbe süppedve figyel, vár a sorsára és csak ahhoz szól, akihez kedve van: egy remekül poentírozott, jól megvalósított jutalomszerep. Az, hogy Brasch Bence beugrott Éric szerepébe csak akkor derült ki számomra, amikor a tapsrendben a kollégái megtapsolták. Humorosra duzzasztott hiperkorrekt karaktere az infantilis hisztériában is hiteles volt. Yasmina Reza darabja jó helyen van a Pesti Színházban, mert a szereplők nem poénkodnak egy vígjáték okán, hanem valódi figurák megformálásával hívják fel a figyelmet a mindennapok felszakadó nevetéseire és kesernyés mosolyaira.
