Döntés előtt

|

Y-elágazás / Vajdasági Tanyaszínház, Kisvárdai Fesztivál

Grandiózus generációs musicallel érkezett a fesztiválra a vajdasági Tanyaszínház évről-évre megújuló társulata. Lénárd Róbert szövege, Klemm Dávid és Erős Ervin zenei anyaga méltán kelthetné fel az igényt arra, hogy a darabot és az előadást a Vajdaságon kívül is megismerjék.

Fotók: Kisvárdai Fesztivál

Ugyanakkor a drámaszöveg rengeteg szálon kötődik ahhoz a környezethez, amelyben eredetileg létrejött. A Vajdasági Vágóhíd, a szerb nyelvi humor és a kétnyelvűség viszonya, valamint a földrajzi utalások egyaránt helyspecifikussá teszik a darabot. A fiatal társulat energiája azonban átütő erejű. Nem csak a kisvárdai Bagolyvár színpada és nézőtere közötti 10-20 métert képesek áthidalni, holott a Tanyaszínház előadásai alkalmával a közönségtől közvetlenül 1-2 méterre játszanak. A dráma fentebb említett, csak a helyiek és bennfentesek számára ismert rétegét is olyan beleéléssel játsszák „idegenek” előtt, hogy a közönség akarva-akaratlanul is cinkossá válik a játékban és nevetni kezd.

De mi is pontosan ez az Y-elágazás? Egy olyan kortárs dráma, amely egy látszólag kiszavazós túlélőshow keretein belül játszat Y generációs karaktereket. Az Y generációba az úgymond hivatalos meghatározás szerint azok tartoznak, akik 1984-1994 között születtek, tehát ők a mai 25-35 évesek. Angolszász kifejezéssel millenialként is szokták ezt a korcsoportot hívni. Ők még nem okostelefonnal és tablettel a kezükben nőttek fel, ám tinédzseréveiket a fejlődő technikához, technilógiához való alkalmazkodás (analóg telefontól az okosig, tárcsázós internettől a gyors wifiig) jellemezte, amely során egyfajta kütyüktől való függőség is kialakulhat. Ennek a generációnak állít görbe tükröt a dráma, amely műfaját tekintve inkább a komédiához áll közel. Ennek megfelelően a karakterek elrajzoltak és erősen parodisztikus éllel megírtak. Erős túlzás ugyanis, hogy a „mai fiatalok” ne ismernék a tárcsázós telefont, vagy ne tudnák, hogy a papírtérképen nem lehet ujjal nagyítani, és valószínűleg senki nem kap pánikrohamot egy Google-mentes hétvégétől. A szándék azonban mégsem az, hogy ezen a korcsoporton nevessünk, így a poénok nem válnak sértővé. A látszólag felhőtlen viccelődés szó szerint vérre megy. Egyrészt a végkifejlet élet-halál harca által, másrészt a cselekmény árnyalásaként megjelenő társadalomrajzban, amely következtetése sötét és szomorú. Ha nem is lehetetlen, de nem könnyű kitörni a társadalmi elvárások és a környezeti meghatározottság gúzsba kötő követelményeitől. Valójában ez az Y-elágazás. Nem csupán egy generációról szól, hanem az ő életükről, a mai fiatal felnőttekről, akiknek most kell döntést hozniuk. Beilleszkednek és elfogadják a kialakult játékszabályokat, vagy akár életük árán is szembeszállnak mindezzel.

Puskás Zoltán rendezése nagyrészt ragaszkodik a drámaszöveg víziójához és instrukcióihoz a karakterkezelés szempontjából. A különböző helyszínek ábrázolását, valamint a helyszínváltásokat jelentősen korlátozzák az adott – financiális és mozgathatóságbeli (mindent a társulat szerel össze és szét, nincs technikai személyzet) – körülmények. Ilyen módon konkrét terek helyett stilizált, mondhatni szimbolikus helyszíneket láthatunk, amelyet viszonylag látványos, mégis minimalista díszlet kelt életre. Két pódiumot láthatunk: az alsón a generációs túlélőshow szereplői kapnak helyet, míg a lépcsőn megközelíthető emelvény jellemzően a műsorvezetőé. A két főbb szereplő, Petár és Paul, valamint az aktuálisan előtérbe kerülő karakterek szólóit, kiszólásait a rendező ügyesen helyezi a figyelem középpontjába, míg a cselekmény túlnyomó többségét a jól szerkesztett csoportos jelenetek szervezik. Az előadás jelenetről jelenetre építkezik, ám a dramaturgiai csúcspont nem éri el az addigi energiaszintet. A legdinamikusabbnak ígérkező momentum ugyanis a műsorvezető pódiumán, egy rács mögött reked tragikus statikusságban a disznóvágás során. az addig metafizikai térként megjelenő magas emelvény elveszti szimbolikus jelentését és jelentőségét, miközben sem a színészek kirobbanó energiája, sem a jelenet elvárt pozíciója nem éri el a gyújtópontot. Az előadás abszolút pozitívuma, hogy az egyéni teljesítmények helyett az összmunkára helyezi a hangsúlyt. Ilyen módon nehéz lenne kiemelni egy-egy alakítást. Az alapanyag és a rendezés is figyelembe veszi a játszók karakterét, kvalitásait és színházi tapasztalatait egyaránt – így jut szerep az amatőröknek, a tanulóknak és a hivatásosaknak is.

Gyemes Ildikó koreográfiája szervesen illeszkedik a zene kiállásaihoz és hömpölygéséhez egyaránt. Sem a szöveg, sem a zene nem enged túl nagy mozgásteret a karakterek igazán mély egyénítésére, ám az esetleges hiányjeleket a mozgás pótolja. Klemm és Erős zenéje kitűnően érzi a szöveg prozódiáját, dallamos, fülbemászó songokat létrehozva, amely minden esetben figyelembe veszi a szereplők hangi adottságait is – hiszen többnyire prózai színészek és színészhallgatók játszanak. Ez azért is lehetséges, mert Puskás Zoltán elképzelése alapján valósult meg mind a dráma, mind a zenei anyag, habár fontos kijelenteni, hogy ettől függetlenül minden alkotó teljes autonómiát élvezett.

CÍMKÉK: