Monumentális A bolygó hollandi Szentmargitbányán
Wagner tébolyító monumentalitása, és a burgenlandi St. Margarethen (Szentmargitbánya) egykori kőfejtőjének grandiózussága, szédítő mélysége, zordon fenségessége illenek egymáshoz.
jelenet az előadásból
Mégis most játszanak ott tőle először bármit is, mégpedig a negyedik operáját, A bolygó hollandit. Szédítő a mélysége a kőfejtőnek. A parkolás nehézkessége után lépcsők garmadáján hömpölyög le a tömeg. Nyugodtan nevezhető annak, hiszen ötezren férnek be. Ahogy lefelé menet fokozatosan elénk tárul a kőfejtő hangulatához illeszkedő, elképesztő méretű díszlet, az impozáns. Már felülről fényképek garmadája készül, hogy aztán ez folytatódjon minden szinten. Ebben az esetben a turista látványosság és a kultúra összefonódik.
A sok büfé irigylésreméltó gyorsasággal, szervezettséggel szolgálja ki a nézőket. A bemutató, ami egyben a burgenlandi nyári játékok megnyitója is, mindig társadalmi esemény. Művész- és politikus potentátok egyaránt részt vesznek rajta. Nagyban folyik a pezsgőzés, borozás, virslizés, kolbászozás, szendvicsezés, már jóval az előadás előtt, meg a szünetben.
Hideg van. Nem olyan régen még esett. Emiatt is, meg amúgy is, ennyire vegyes öltözetű közönséget ritkán látni. Az előző napi főpróbát be sem tudták fejezni a cudar időjárás miatt. Itt pedig nincs esőnap, valószínűleg a nagyszabású üzletmenet sem engedné ezt meg, és a buszokkal érkező nemzetközi turistahad is nyilván már egészen máshol járna, mire azt megtartanák. Jönnek tapasztalatlan, öltönyös, szmokingos urak, nagyestélyis, selyemnadrág-kosztümös hölgyek, zömük valószínűleg mit sem sejtve.
Ők majd akár a szó szoros értelmében ráfáznak, és jó néhányan a szünetben, valószínűleg legnagyobb bánatukra, távozni kényszerülnek, mert vagy 15 fokban puccban-gálában ülni elég hideglelős lehet. De jönnek a tapasztalt dörzsöltek is, akik tudják, ha napközben nem sütött hét ágra a nap, bizony itt cudarul le tud hűlni a levegő, miközben a Carment én is láttam ott egy szál ingben, majd vékony pulóverben. A varázsfuvolát viszont elejétől végig masszív nyári esőben. Akik nem adták fel, előadás közben kiözönlöttek talpig érő, kapucnis, átlátszó nejlon poncsókat venni, amiből kifogyhatatlannak tűnt a készlet. Ilyet még nem láttam, de pillanatokon belül az énekesek is felvették a jelmezükre, hiszen különben csurig áztak volna. Csak a zenekar fedett ilyenkor, ember ázhat, de hangszer semmiképpen, mert az utóbbi biztosan tönkremegy. A varázsfuvola másnapján, ha nem is ennyire, de azért Mörbisch-ben is sikerült alaposan elázni, ahol még nagyobb nézőtér előtt, a Fertő tavon lévő orbitális színpadon, ugyancsak elképesztő kiállításban, operetteket adnak.
Egy szó, mint száz, az olyan „veteránok”, mint például én, most is „túlélő” felszereléssel, vastag pulóverrel, téli nadrágban, pokrócokkal, sőt voltak, akik sapkával, sállal érkeztek. Végignézni egy ilyen hihetetlenül vegyes közönségen, az önmagában élvezet. Hát még a nézőtérre belépve meglátni a teljes díszletet. Az elátkozott tengerész históriájához tán húsz méteres hullámok is vannak a színpad két szélén, Momme Hinrichs impozáns tervei szerint. A kisebb hullámok pedig betöltik a méretes színpadot. Fönt a tényleg szédítő magasban pedig a szirttetőn, többemeletes ház, ettől egy hegyi ösvény vezet a világítótoronyhoz.
Georg Gagnidze
A legmegdöbbentőbb látványban akkor van részünk, amikor a címszereplő hajója megérkezik. Hollandi egy legenda szerint akár ítéletnapig tengeri bolyongásra van ítélve, de pár évente egyszer partra szállhat, és, ha akkor talál olyan nőt, aki egybekél vele, megszűnik az átok. Ez a sok vihart látott, alaposan megtépázott, elnyűtt, fenségesen titokzatos hajó kúszik be a színre. Óriási. Díszlettervezői remekmű. Többen felkiáltanak a nézőtéren. Szabad, nem szabad, fotóznak. Félelmetes a hajó, kalózok tanyájának is nyugodtan nézhető. Veszélyesnek tűnő alakok is tanyáznak rajta, az Eva Dessecker által tervezett sötét ruhájuk tán sötét lelkeket is takar. Gyanúsan mozgolódnak. Néhányan leszaltóznak az árbócról, vagy szélsebesen visszakúsznak oda, és megint csinálnak valami kunsztot. A látványosság fokozásához rendszeresen használnak artistákat, a hatalmas színpadi méretek miatt akár dublőröket is, ezúttal sincsen ez másképp.
Ellentétben a Müpa elsőrangú Wagner produkcióival, amelyek úgynevezett félig szcenírozott előadások, például az idén pazarul felújított A nürnbergi mesterdalnokokban minimális a díszlet, a kőfejtőben a látvány abszolút középpontba kerül. A színpadi hatásnak ez utóbbi csaknem a legfontosabb eszköze. Nekem a Müpában kimondottan látványpótló, ahogy Fischer Ádám vezényel, hiszen annyira szemléletesen dirigál, annyira bámulatosan kifejező mimikával, hogy egymagában csaknem megidéz mindent, ami az operában megtörténik, és jóformán varázslóként bűvöli elő a zenekarból a hangokat. Az átszellemült muzsikusokat öröm nézni.
Szentmargitbányán a zenekar annyira mélyen van, hogy még a karmester, Patrick Lange fejebúbjából sem látszik semmi. Amúgy ez így van, szerencsére volt módom megtapasztalni, az ínyenc Wagner rajongók Mekkájában, Bayreuth-ban is. Ott ennek komoly akusztikai oka van, a zenekari árokból így először a színpadot éri el a hang, majd az énekesekével együtt a nézőteret. Monumentális szabadtéri körülmények között erről nem beszélhetünk, a szereplőkön mikroport van, ezért a hangmérnökön legalább annyi múlik, mint rajtuk.
Emiatt az énekesi teljesítmények nehezen ítélhetők meg. Bayreuth-ban bámulatos a színpadtechnika, pillanatok alatti, filmszerű áttűnésekre képesek, minden mellékzörej, recsegés-ropogás nélkül. Ez óriás szabadtéri színpadon nem lehetséges, nincs süllyesztő, nincs zsinórpadlás, tehát az előre beépített díszlet ott áll egészen addig, amíg a huszonnégy előadást le nem játsszák. Mindig ugyanazt látjuk, bár a remek világítással azért sok minden variálható. De, ami ott volt az előadás elején, a végén is ugyanott van, bárhogyan is változna a darab szerint a szín. Ilyenek a hullámok például, remek amikor beúszik a hatalmas hajó, vagy ahogyan a nagy létszámú kórus tagjai jókora csónakokban érkeznek.
Elisabeth Teige
Ám amikor a második részben a kórus a hullámokban állva énekel, kissé nevetséges, és bizony eléggé illúzióromboló. Ahogy nem elég illúziókeltő a címszereplő, Georg Gagnidze erősen pocakos látványa sem, túl idősnek is tűnik. Nehéz elképzelni, hogy Senta, akinek a szobája falán ott a képe, és aki majd megváltja, róla ábrándozik. Elisabeth Teige viszont maximálisan megfelel a szerep követelményeinek. Erik, a másik körülötte reménytelenül legyeskedő férfi, Aj Glueckert megszemélyesítésében, sem tűnik leányálomnak.
Némi jóindulattal persze ez lehet Philipp M. Krenn rendezői felfogása, hogy Senta emiatt is látja annyira reménytelennek az életét, hogy a magasból a tengerbe veti magát. Az biztosan rendezői elképzelés, hogy ezúttal még fel is gyújtja magát, és lángolva, szikrázva zuhan a mélybe, amelyhez a színpad világítása vörösre vált. Ugyan miért okozna magának ilyen értelmetlenül hatványozott fájdalmat? Az operában persze ez nincs így, „pusztán” a riasztó magasból leugrani is biztos halál. A rendező úgy érezhette, kell a még hatásosabb befejezés. Nálam ez visszájára fordult, bármilyen ügyesen csinálta is a kaszkadőr, vagy bármennyire élethű is volt az égő óriásbábú, túlspilázottan nevetségesnek tartom ezt.
De összességében valóban hatásos a produkció, és a nemzetközi szereplőgárda, a magyar muzsikusokból álló Piedra Fesztiválzenekar, kétségtelenül színvonalat képvisel. Ahhoz, hogy Wagner műve népoperává váljon, nyilván szükség van az átlagosnál erősebb hatáselemekre. Éttermi hasonlatra lefordítva, Bayreuth, és sok tekintetben a Müpa is, fine dining, Szentmargitbánya pedig jó minőségű bisztrókonyha. Ez sem lebecsülendő.
