Viripajev: Részegek / Nemzeti Színház
Ez egy olyan mű, amelyben a szereplők ájult részegek az elejétől a végéig.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
És valóban. A szöveg szerint a tizennégy szereplő mindvégig az erős ittasság állapotában van. Benyomott. Bekómált. Hullamátó. Mattrészeg, tajtrészeg, seggrészeg, csontrészeg, atomrészeg, űberrészeg. Zombira itta magát. Az orosz szleng kifejezésével élve (csak azért, hogy közelebb kerüljünk a tárgyunkhoz) foszlányra vagy virslire itta magát…
Szép múltja van ennek.
Vlagyimir Jelisztratov Szleng és kultúra című nemrégiben kiadott munkájában így ír róla: „Moszkva a maga kapualjaival, kis parkjaival, lépcsőházaival, különösen az esti órákban, szinte telítve van egyfajta ünnepi, karneváli hangulat elektromos kisüléseivel. Aki a fiatalságát a moszkvai kapualjakban töltötte, az mind egyet kell, hogy értsen velünk. Az emberre mindenütt egyre csak az a „veszély” leselkedik, hogy berúg, vagy összeverekszik valakivel. Az esti órákban Moszkva tele van részegekkel.”
(Pohárral a kézben a rendszerváltás után születő újmagyar is feldúsította a részegség kifejezésrendszerét. Mije van a fának? Levele! Mit mondott Lenin? Be a szervezetbe!)
A Részegek viszont nem a részegségről szól.
Ács Eszter, ifj. Vidnyánszky Attila
Szerzője, az 1974-es születésű Ivan Viripajev, a kortárs színház nemzetközileg elismert fenegyereke az irkutszki Drámaiskolában diplomázott, aztán rendezett egy balhés előadást és Moszkváig futott. Rendszerező elme, a film, a színház, az irodalom területén alkot, létrehozott egy ezek kutatására szánt projektet is. És nem csupán filmet, színházat ír, rendez, de színészként játszik is.
Röviden összefoglalva a létezés alapszituációit kutatja.
Pikáns adalék, hogy a Részegek szövegét a düsseldorfi Schauspielhaus rendelte tőle. Megkérték, mondja el, milyen az Unió Oroszországból nézve. Megírta. Uniós polgároknak uniós polgárokról. Ez egy olyan mű, amelyben a szereplők ájult részegek az elejétől a végéig – nyilatkozta készülő darabjáról és innentől sokan azt hihették, ez benne a lényeg.
Az elkészült művet aztán szakmabéli jópajtása, Viktor Rizsakov – az író Viripajev és Rizsakov talán a legösszeszokottabb színházi tandem, írja róluk az orosz sajtó – meg is rendezte Düsseldorfban, majd utána a Moszkvai Művész Színházban. (A szöveg trágársága miatt ott is egy kisebb botránnyal indult a dolog.) A magyar színpadnak egyébként a Katona József Színház fedezte föl a darabot, Gothár Péter rendezte jó egy éve a Kamrában. Most pedig eljött Budapestre maga Rizsakov, hogy a düsseldorfi és a moszkvai bemutató után elmondja nekünk is, mit gondol a szövegről.
Szűcs Nelli
Megfelelve az orosz szimbolista színház tradícióinak, színpadi adaptációja elemeltebb, mint a Gothár-féle változat.
A lazán szerveződő szöveg, amely akár a szerző addigi drámáinak a szintézise is lehetne, megőriz egy-egy motívumot Viripajev előző munkáinak a gondolatiságából. A botrányosra sikeredett Álmok fiatal drogosainak a világából, az Oxigén érzelmeik vesztett ifjú nemzedékének erkölcsi nihiljéből, az Illúziók két házaspárjának kusza, a realitásoktól mindegyre elszakadó emlékezetéből vagy épp abból a gondolatkörből, amely elmélyülten tárgyalja az emberi agy alkalmatlanságát a halál elfogadására. A lényeg, hogy a részegség állapota itt egyfajta technika. Annak a technikája, hogy elmondjon valamit, amit a részegséggel könnyebbnek tűnik elmondani.
Rizsakov ekként is kezeli a történetet. Nincs benne a részegség naturalizmusa. Figurái csak látszólag részegek. Valójában pengeéles aggyal gondolkodnak a saját létezésükről. Nem a részegségről van itt szó konkrétan, hanem egy tudatállapotról – a könnyebbség kedvéért nevezhetjük részegségnek is – amelyben az ember nap mint nap létezik. Arról a módosított tudatról, amely így vagy úgy segít elviselni az egyszerű hétköznapi létet és választ találni olyan ünnepi kérdésekre, mint az élet értelme vagy a meggyötört istenhitünk.
„Isten a részegeken keresztül kommunikál velünk.“
Trill Zsolt, Barta Ágnes
Találunk választ a témaválasztásra magában a szövegben, amely még ennél is tovább megy. Az alkohol szeretete ugyanaz, mint a szeretet Isten iránt… Mondja az egyik történetmorzsa morzsalékos karaktere a sok közül. Igazából mindegy is, hogy ki kicsoda. Filmfesztivál-igazgató, műélvező kurva, baráti házaspár, barátnőjével megcsalt szerető vagy akár egy elfajzott legénybúcsú (melyik nem az?) belülről kiüresedett egyedei. Mind a magáét ismételgeti, egyszer, kétszer, háromszor, már-már a megőrülésig. Ezzel az állandó, könyörtelen ismételgetéssel, ha akarjuk, ha nem, a fejünkbe másznak Viripajev mondatai… Alapjában tán erre jó a részegség álarcát rájuk erőltetni.
Mint a pihe szállnak a történetfoszlányok, miközben foszlányosra issza magát minden szereplő, hogy aztán a fizika törvényeinek ellentmondva kibírhatatlan súllyal zuhanjanak vissza a nyakunkba.
A létezés maga egy folyamatos tudatmódosított állapot. A végkövetkeztetésben akár erre is juthatunk. Csak épp látványosabb, ha még rá is iszunk. A nap mint nap megélt agymosást, a közbeszéd manipulációit, egyáltalán, magát a létezésünket a tudatmódosítás bizonyos szintjein tudjuk csak elviselni. Archaikusabb kifejezéssel reménynek is hívhatjuk, a valóságra rácáfoló napi reményadagnak, amelyet magunknak kell összekaparnunk maradék hitből, fáradt örömből, egységnyi alkoholból. Mikor mi adatik. E napi háború valóságukból kifordult figurái ágálnak a már-már függőlegesre döntött, raszterhálósra kockázott fehér színpadon és később, a vízszintesbe hozott fekete színűn is, amelyre folyamatosan folyik a víz egészen odáig, hogy életünk e furán ismerős teremtményeinek végül már bokáig kell benne tocsogniuk.
ÉJSZAKA MINDENKI NAGYON RÉSZEG
Hirdetik a színpad fölött futó, nagy piros betűk s elgondolkozunk, akkor itt mindig éjszaka van. Végül aztán Viripajev leanyázza Lars von Triert és az ő zseniális Melankóliáját, mondván, az a mi bajunk, hogy beleragadtunk a melankóliába meg a napi kis hazugságaink mocsarába és amilyen lúzerek vagyunk, még azt is elhisszük, hogy simán csak szarok vagyunk. De nem vagyunk szarok, csak beleragadtunk a…
Aztán útravalóul újra és újra megszólal az isteni meszídzs. Ne fossatok! És őszintén szólva jól is esik ez a kis biztatás, mert épp megtudtuk, hogy elvesztettük a kontaktust a realitással és ebből a helyzetből nehéz fölocsúdnunk. Tán soha nem is fogunk.
Viktor Rizsakov
A Nemzeti Színház töredékes jelentését a pszichénkről a társulat színe java, valamint feltörekvő egyetemista tehetségek teszik szenvedélyesen átélhetővé. Összesen tizennégyen. A metamorfózis szinte kivétel nélkül mindnek sikerül, az embert a kor mechanikusan működő, halott bábjává alázni, majd a lehetőségekhez képest újra megtölteni valamifajta emberi élettel.
