A boldogság nyomában

Viripajev: Iráni konferencia – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

Az Iráni konferencia feszültségekkel teli, mégis mély emberi sorsok összefonódásával igyekszik szembefordított tükörként rávilágítani a világ két pólusának, azaz a nyugati társadalom és Irán geopolitikai helyzetének szélsőséges ellentéteire.

2017. február 15-én – pontosan 1832 nappal az orosz-ukrán háború kitörése előtt – szabályozott keretek között engedtek be minket a Koppenhágai Egyetem tudományos konferenciatermébe. A felszólítást követően, a névre szóló nyakba akasztót innentől jól látható helyen kellett viselnünk; tudatosítva azt, minden, ami innentől elhangzik, közvetlenül a mi életünkre is hatással van. A névtábla kifüggesztésével, így váltam aznap este Kathrine Larsenné; engedjék meg, hogy most az ő szemüvegén keresztül meséljem el az est történéseit.

Az orosz származású Ivan Viripajev 2017-ben megjelent, nagy port kavaró, Iráni konferencia című művét számos nyelvre lefordították, majd időtlen témafelvetése miatt több jelentős színházban fel is dolgozták. Nem történt ez másképp Sepsiszentgyörgyön sem, ahol a Tamási Áron Színházban a kortárs drámairodalom e kiemelkedő darabját Bocsárdi László vitte színpadra. Kimagasló rendezői munkáját mi sem példázza jobban, minthogy elnyerte – a Kaposváron tartott – Országos Színházi Találkozó legjobb rendezőjének járó díját; továbbá az idei évadban a Színházi Kritikusok Céhe a legjobb rendezés kategóriájában, a Színikritikusok Díjára jelölte az előadást. Amely 2024. szeptember 4-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon a budapesti közönség számára is elérhetővé vált.

Feszültség a világ legboldogabb országában

Az egyetemen összegyűlt értelmiség – keletkutató tudós, teológus, politológus, haditudósító, televíziós műsorvezető, író, lelkipásztor, karmester, valamint az irodalmi Nobel-díjas iráni költőnő – Irán helyzetéről tart előadást. Az est felszólalói a nézők között foglalnak helyet, ami még inkább közelivé hozza a darabot.

Mit tudunk mi, nyugatiak, amikor teljesen más a valóságunk?

A mű fő kérdése részben azt ízlelgeti, hogy a nyugati társadalomban – ráadásul Dániában, amely köztudottan a világ legboldogabb országa – van-e jogunk kívülállóként a Közel-Keleten zajló geopolitikai konfliktusról vitatkozni? Mit tudunk mi, nyugatiak, amikor teljesen más a valóságunk? Vajon miért pont Irán állampolgárainak sorsa, miért nem Szíria, vagy Palesztina helyzete áll a kérdések célkeresztjében?

A válasz olvasatomban abban gyökerezik, hogy Iránban az alapvető emberi jogok közül – amelyek egy fejlett társadalomban minden állampolgárt meg kellene, illessenek – egyik sem teljesül. Ezek az élethez; a szabad akarathoz, saját gondolatokhoz való jog; a vélemény és kifejezés szabadságának joga; a joga annak, hogy kit szerethetünk; miben hihetünk. Mindezek megszegéséért a világ e pontján szabadságvesztés, fizikai bántalmazás, sőt, olykor halálbüntetés is jár. A színdarab a felsoroltak alátámasztására példák sorával ki is tér.

A Színikritikusok Díjára jelölve

Ez az alapfeszültség végigkíséri a művet. Az előadók kozmetikázástól mentes beszédük, vallomásaik során egyre feszültebbé válnak, amelynek alapját egyrészt saját, belső konfliktusuk, másrészt egymástól radikálisan eltérő világnézetük, gondolkodásmódjuk adja. Meggyőződésüket nemigen rejtik véka alá, sőt időnként, pattanásig feszülve, egymásnak is esnek. A mű alapkonfliktusából származó, eleve intenzív színészi játékot igénylő alakításokat még inkább nehezíti, hogy a főszereplőknek szinte minden tárgyi eszköz, kosztüm és kapaszkodó nélkül kell jelen lenniük a színpadon. Egyedül csillámtól fényes arcuk adhatna teret a „játékra”, viszont idejekorán fény derül arra, hogy akárcsak világi szerepüket, a „felesleges reflektort” is mihamarabb le szeretnék vetni magukról, ezzel szimbolizálva, hogy az élet morális kérdéseit feszegetve nincs helye a maszknak.

Egymás szemében

Az összefeszülés intenzitását tovább tetézi, hogy a szereplők történetszálai a darabban összekapcsolódnak. Az előadók között felszólaló elvált házaspár (Astrid Petersen szerepében Gajzágó Zsuzsa, valamint Gustav Jensen szerepében Erdei Gábor) zsigeri szinten utasítják el egymás nézeteit; érthető igazságuk mögött láthatatlan, mély tragédia áll. Augustin atya (Mátray László) ellenáll a tömegnek; szilárd erkölcsiségével a média célkeresztjébe kényszerül. Magnus Thomsen agresszív politológusról (Varsányi Szabolcs) kiderül, hogy gyermekkorában papi molesztálás áldozata lett; a konferencián tanúsított indulatait az ebből fakadó fékezhetetlen harag és igazságtalanság fölötti érzése irányítja. A pódiumon szerepet kap egy homofób és egy homoszexuális fél is, valamint felszólal a világ „legboldogabb” embere, az iráni Shirin Shirazi költőnő (Szalma Hajnalka) és „legelkeseredettebb” egyéne, a dán miniszterelnök felesége, Emma Schmidt-Poulsen (D. Albu Annamária) személyében.

Az igazság alakváltó lény

A konferencia résztvevőjeként, egyre inkább felhangosodhat bennünk a kérdés: vajon mi az élet értelme? A 155 perces spirituális utazás során megízlelhetjük a szabadság, a boldogság, valamint a hit körüli szélsőséges érzések keserédes utóízét. Az előadás – akárcsak a konferencia műsorvezetője – elhatárolódik a felszólalók véleményétől, nem szándékozik állást foglalni belső feszültségünkről; meghagyja, hogy minden résztvevő magában kutasson válaszok után.

155 perces spirituális utazás

A darab elejétől a végéig hol morális üzeneteket feszeget, hol egyetemes igazságokra keresi a választ. Többek között rávilágít arra, hogy az élet nem folyamatos igenek sora, az jellemez bennünket, amire tudunk vagy szándékozunk nemet mondani. Kitér arra is, hogy amíg az egyén döntéseit az „akarom” érzése határozza meg, sosem érkezik meg a megértés ajándéka. Az élet értelme ebben a filozófiai kérdéskörben az elfogadásban gyökerezik; elfogadni annyi, mint feltétel nélkül, önös érdek nélkül szeretni.

A boldogság titkáról

A miniszterelnök feleségének személyes monológja során – egy perui zárt közösség történetén keresztül – jutunk el a boldogtalanság legmélyebb és a boldogság legtisztább mementójáig.

Ez a földöntúli boldogság végül helyet kap az iráni Nobel-díjas Shirin Shirazi költőnő beszédében is. Esetében a manna egy belső hang adta szabadságon keresztül nyilvánul meg; madárlelke ugyanis akkor kelt szárnyra, mikor becsukott szemmel arra gondolhatott, azt érezhetett, amit csak szeretett volna, s ekkor ő igazán boldog és szabad ember volt, Iránban.

A konferencia végéhez közeledve egyre inkább megértjük, az iráni kérdés tulajdonképpen egy költői kérdés. A költőnő maga olvassa fel fárszi nyelven írt versét, amely a nyugati ember számára csak fordítás formájában érhető el. Ekkor realizáljuk, hogy az előadott mű bizonyos részletei többször elhangzottak már a konferencia során, mintegy keretbe zárva, rétegezve a művet.

Elfogadni annyi, mint feltétel nélkül, önös érdek nélkül szeretni Nemes Levente

Az Iráni konferencia nemcsak kiváló irodalmi mű, hiánypótló színházi alkotás is, amely a nagyszerű rendezés és lehengerlő színészi alakítások hiányában nem születhetett volna meg a színpadon. A színdarab érzékenyít: megtanít látni a láthatatlant, érezni a kitapinthatatlant, meghallani a csendet a zajban.

Hiszem, hogy aki értő füllel, nyitott szívvel volt jelen a konferencián, szabadabb, értőbb emberként hagyhatta el a Városmajor elhalkuló tömegét.