Vinnai András: Roletti / TÁP Színház – FÜGE – Jurányi Ház
A burleszk eltávolít a cselekménytől és nem enged azonosulni a figurákkal. Nevetünk a hősökön, mondván, messze vannak tőlünk.
Szabó Zoltán és Jankovics Péter Fotók: Gulyás Dóra
Mintha a hajam egyenesen az agyamból nőtt volna ki, mondja Jakab. Nekem meg mintha egy személyautó szorult volna a két agyféltekém közé, amelynek az ajtajait nem lehet kinyitni, mondja János. Az átdorbézolt éjszaka után ébred öntudatra a két barát. Amíg János hány, Jakab fogja a halántékát, majd fordítva. Ha ez mind nem lenne elég, János elszámítja magát, miközben már a másik könnyít magán, ő felülről, a barátja fején keresztül célozza meg ugyanazt a vécécsészét.
A Vinnai András Roletti című darabjából készült előadás a szerző rendezésében nem szűkölködik a poénokban. A burleszk eltávolít a cselekménytől és nem enged azonosulni a figurákkal. Nevetünk a hősökön, mondván, messze vannak tőlünk. Aztán a csetlésekben és a botlásokban jelenetről jelenetre válnak mind közelebbi ismerőseinké a karakterek. A karikírozás mögött egyre hangsúlyosabban rajzolódik meg a magánytól rettegő ember. A Roletti erőssége éppen ez, a távol és a közel különféle árnyalatainak az érzékeltetése.
A kétszereplős előadás megtalálta fegyelmezett színészeit. A dialógusokat ugyanis eleinte felvételről is halljuk, hogy aztán egy bizonyos ponttól az élőbeszéd hangsúlyozódjék. Egy jobbára neurotikus és egy többnyire szenvtelen előadói alkat lebilincselő találkozása a Roletti. Különbözőségük abban figyelhető meg, ahogyan az alakításaikban a szöveg és a gesztus egymáshoz viszonyul.
Az aktív, a közeledést kezdeményező fél a Szabó Zoltán alakította János. Ami a szívén, az a száján. János érzései (legtöbbször a kétségbeesés és a szomorúság) azonnal látszanak az arcán. A vágyát a kötődésre képtelen titkolni, ezért ha valaki (akár csak látszólag) szeretettel közeledik hozzá, elfogadja. A lélek hű kifejezése a mozgékonyság, a sokszor siető mozdulatok. Szabó játékának azonban az igazi erőssége a verbalitás. Amikor már úgy hinnénk, hogy nem lesz csattanó, csak elhelyez egy poént.
Jakab, a mizantróp nehezen nyit a külvilág felé, ám ha egyszer valaki mellett leteszi a voksát, akkor nehezen tágít a választottja mellől. Jankovics Péter a szociálisan nem túl érzékeny fapofa. A társfüggést hírből sem ismeri. A rezzenéstelen arc és a merev test maszkjában, amíg meg nem szólal, nem lehet sejteni, hogy Jakabot éppen mi foglalkoztatja. A duó másik tagjától látott nonverbális jelek nem, vagy alig kísérik a szövegmondást. Ha viszont igen, például amikor hőseink megdobják almacsutkával a divatosan öltözködő férfit, akkor csattanó lesz az akció vége.
Ebből a két alapállapotból indulnak el a duó tagjai, hogy a második felvonásban már közelítsenek egymáshoz, de a színészi eszközeik sohasem érnek össze.
Az üres, vagy majdnem üres tér csalóka perspektívát kínál a (független) színházi alkotóknak. Sokszor érezni úgy, hogy a pénzhiány miatt nem rendeződik be a színpad. A Roletti bátor vállalkozása esetében esztétikai ereje van annak, hogy semmi sincsen a játéktéren a két színészen kívül. A fellépők látvány nélkül teremtenek teljes világot.
Az előre rögzített hangok biztosítják a környezetrajzot. A felvonó hangja, a kocsma zörejei, az erdő összetéveszthetetlen zajai, a kikapós pultos lány csacsogása, a folyton zsémbes nyolcvanéves szomszéd mondatai adják (többek között) a couleur locale-t, amelyet más előadások esetében a díszletnek és a jelmeznek a feladata megteremteni.
Nem kell sok a boldogsághoz. Elég ehhez a szülők által gyermekkorban megtagadott édes, barnás színű rudacska, a roletti, amelyet a fagyigombócba szúrva fogyasztunk el. Ebben a generációs előadásban a hőseink végtelenül magányosak, mint manapság a negyvenen túliak többsége.
A TÁP Színház repertoárján többször szerepelt már a hagyományos dramaturgiát megkérdőjelező, a színészt a kőszínházakétól eltérő játékmódra késztető, a nézőt másfajta befogadói attitűdre motiváló előadás. A FÜGÉ-vel koprodukcióban bemutatott Roletti avagy Jakab és János legendás barátsága illeszkedik a fenti sorozatba.
Az íróként, rendezőként és sound designerként egyaránt kiváló humorú Vinnai Andrásnak több a mondanivalója a két önmagától is elidegenedett férfi között kialakuló szimpátiáról, arról a vonalról, amely a barátságig vezet. Ezért frenetikus humorú az első felvonás. A második rész a már kialakult barátságról szól, itt a lendület némileg alábbhagy, mert az ellentétek ellenére alakuló vonzalom jobban érdekli az alkotókat. Összességében önfeledt esti szórakozásra számíthat a néző, aki a Jurányi Inkubátorházban a Rolettit választja.
