Vidor Fesztivál / Nyíregyháza
Élettel telik meg a város, és ehhez igencsak hozzájárul a kultúra.
Zayzon Zsolt és Kőszegi Ákos – A király beszéde Fotók: Vidor Fesztivál
Tizennyolcadik alkalommal rendezték meg idén a Vidor Fesztivált Nyíregyházán. Színházak, zenekarok, filmek seregszemléjét. Zsűriztem a legelsőn, így ott voltam a fesztivál születésénél. Láttam, hogy élettel telik meg a város, és ehhez igencsak hozzájárul a kultúra. Utcákon, tereken ingyenesen is játszanak, zenélnek, vetítenek, az üzletek kirakatába produkciók által ihletett karikatúrák kerülnek, múzeumban, könyvtárban éppúgy voltak és vannak programok, mint iskolaudvaron, sőt még a börtönben is láttam Koltai Róbert igencsak jól sikerült, a rabokat alaposan megnevettető, sok improvizálást tartalmazó estjét. Tapasztalnom kellett, hogy ez a város, ez a vidék közel sem olyan szegényes, lepukkant, ahogy elképzeltem. A Nyíregyháza-Sóstó felé vezető úton pedig a rózsadombi villákat megszégyenítő parádés házak sorakoznak. Azt nem állítom, hogy mindegyik fölöttébb ízléses, vannak, amelyek az új gazdagság hivalkodóan szórakoztató stílusjegyeit viselik magukon. A sóstói állatkert pedig, amelyik nemcsak az ország legjobbja, hanem kétszer Európa legjobbjának is választották, hatalmas, gyönyörű zöldövezetével, nagy kifutóival, gazdag állatvilágával, egészen pazar. Most is, már nem először, több mint öt órát töltöttünk benne. Meg hát ott a Barbizon Hotel, aminek Ady, József Attila, Illyés, Pilinszky… idézetek vannak a falán, és a tulajdonosa, Körtvélyfáy Barna, ahogy magát nevezi, kocsmáros, eredeti végzettsége szerint történelemtanár, főleg saját erőből, 550 férőhelyes szabadtéri színpadot és a házban pódiumszínpadot is épített. Árad a falakból a kultúra, ahogy Sóstóból a békebeli, nyugalmas, tehetős, polgári hangulat.
Ullmann Mónika és Józan László – Táncórák, Rózsavölgyi Szalon
Jó néhány éve nem voltam a Vidoron, most igencsak jólesett három napig megint ott lennem, és újra megtapasztalnom, hogy milyen nyitott, befogadó a közönsége, szinte mindennek nagy sikere van, még bizony annak is, amiről kedvem sincs írni. De a program zöme nívós, tényleg jönnek jelentős színházak, komoly nevettetők, kísérletezőbb jellegű produkciók éppúgy, mint garantáltan sikeresek. Több olyan produkciót is láttam ott, amit már Pesten szerettem volna megnézni, de nem jutott rá idő. Ezek közé tartozik a Rózsavölgyi Szalon Táncórák című produkciója, amit Ullmann Mónika és Józan László játszik, Dicső Dániel rendezésében, a Móricz Zsigmond Színház Krúdy Kamarájában. Azt írták a színlapra, hogy Mark St. Germain darabja szórakoztató színmű. Szórakoztató tényleg, sokat lehet nevetni, de azért ennél több, két totálisan maga alatt lévő, látszólag abszolút össze nem illő ember nehéz összecsiszolódásának groteszkbe hajló folyamata. Egy táncosnőről van szó, akinek balesetben súlyosan sérül a térde, az orvosok szerint soha többé nem táncolhat, a nagy műtétnek óriási a kockázata, ezért nem akarják vállalni. Sengának viszont a tánc az élete, ha nem állhat többé színpadra, létezése értelme is megszűnik. A szomszédban lakó Ever rendkívüli intellektusú professzor, a földrajz, a természet kiváló, elismert szakértője, a hivatásának él, magányosan, telis-tele gátlással. Táncóráért toppan be, mert bármennyire is gátlásos, olyan reprezentatív eseményre hivatalos, ahol majd táncolni kényszerül, és ettől jó előre majrézik. Senga unott érdektelenséggel fogadja. Ullmann Mónika, aki a miskolci éveire alapozva, mind jobb színész lesz, kiválóan eljátssza a reménytelenséget, a már-már öngyilkossághoz közeli hangulatot, olyan csípős a nyelve, hogy az a pikírtséggel határos, miközben reménykedik és reménykedik, hogy csak akad egy doki, aki valahogyan rááll a műtétre. Józan László szintén remek, félelemmel teli embert alakít, akinek nem volt még dolga nővel, kiszámíthatatlan a viselkedése, hatalmasra duzzadt az önbizalomhiánya. Ever ugyanakkor a szakmájában bámulatosan sikeres. Látjuk, ahogy a két ember mulatságosan óvatos közeledése, fel-felgyújtja a reménység szikráját, ami akár kapásból kialszik, de aztán újra-újra éled, majd ismét a bizalmatlanság, a kétkedés, a reményvesztettség lesz az úr. Lényegében közeledések és távolodások sora az előadás, aminek eléggé kiszámíthatóan, happy end a vége. Nincs különösebb kitaláció, Dicső Dániel rendezőként biztos kézzel, feltehetően inspiratívan, „levezényelte” a próbákat, a két kiváló színész pedig ihletetten, megérdemelt nagy sikerrel, eljátszotta a darabot.
Rékasi Károly és Pikali Gerda – Vágyrajárók, József Attila Színház
Láttam még egy kétszereplős előadást, a Vágyrajárók címűt, amit a József Attila Színház mutatott be, Pikali Gerda és Rékasi Károly felléptével, Verebes István rendezésében. Ők olyan házaspárt adnak, a valóságban szintén egy párt alkotva, melynek tagjai nagy szerelem után, unni kezdik a banánt. Kapcsolatuk komoly válságjeleket mutat. Goffredo Parise persze nem ás olyan mélyre, mint például Bergman a Jelenetek egy házasságból című, klasszikussá nemesedett filmje esetében, aminek izgalmas színpadi változatát éppen nyár elején láthattuk, a kisvárdai színházi fesztiválon, több színház koprodukciójában, Gál Tamás és Kiss Szilvia – akik ténylegesen házaspárt alkotnak –, felfűtött játékával. A Vágyrajáróknak tulajdonképpen van egy harmadik szereplője is, aki gitárral a kezében dalra fakadva, Blazsovszky Ákos személyében, ironikusan kommentálja az eseményeket, és időnként megszólítja a nézőtéren az egyik oldalra ültetett nőket, és a másikra „telepített” férfiakat, provokatív kérdéseket feltéve. Ezekre hol jön válasz, hol nem, ebben az esetben nem különösebben erősködik. Karnyújtásnyira vesszük körbe két oldalról, a virsli formájúan hosszú, fehér játékteret, amiben könnyed, fehér ruhában játszanak a színészek. Ez is a közeledés és távolodás drámája. A múltba való visszarévedésé, az abból való táplálkozásé, a kapcsolat kétségbeesett megújítására való törekvésé. Az öleléseké és az elengedéseké.
A király beszéde, Kecskeméti Katona József Színház
A király beszéde viszont az újjászületésé. A gátlásos, gyerekkorában sokat csúfolt, megalázott, és emiatt krónikus dadogóvá vált, felelősséget hárító Albert herceg felelősségteljes, VI. György királlyá érésévé. Tom Hooper négy Oscar-díjat nyert, tizenkettőre felterjesztett, filmjének színpadi változatát, amit a forgatókönyvíró, David Seidler először amúgy is színdarabnak szánt, a kecskeméti Katona József Színház mutatta be, Béres Attila rendezésében, és a fesztiválon, a Móricz Zsigmond Színház nagyszínpadán adta. Adta például a kaposvári teátrum is, Funtek Frigyes figyelemre méltó rendezésében. Megtörtént históriáról van szó, V. György király második fia kórosan dadogott, ami kínossá tette elengedhetetlen közszerepléseit, a Wembley Stadionban 1925-ben, a Brit Birodalmi Kiállítás záróbeszédének elmondása egészen csúfondáros kudarc volt a számára. Járt egyik beszédtanártól a másikig, de nem volt értékelhető eredmény. Felesége aggódó unszolására, lényegében utolsó lehetőségként, „kikötött” Lionel Louge beszédtanárnál, akinek különösnek tartották a módszereit, pokrócnak a modorát, de célravezetőnek a munkáját, így aztán nem maradt más esély. Tűz és víz két emberről van szó. Zayzon Zsolt a később VI. Györgyként trónra lépő herceg, aki merev, gátlásos, szertartásos, öt lépés távolságot követel, Kőszegi Ákos a slendrián ruhájú, mosdatlan szájú, élvezettel, őszintén odamondogató, „csípőből tüzelő” terapeuta, aki közel sem csak beszédre tanít, feltárja a gyerekkori traumákat, csúfolásokat, megaláztatásokat, szervi elváltozás híján, a dadogás igazi okát. Ez a furcsa szituáció nagyjelenetek sorára ad lehetőséget a két színésznek. Látványos kiborulásokra, összeveszésekre, elrohanásokra, felbőszült vagy éppen flegma tekintetekre, sértődésekre, és egy folyamat ábrázolására, ami közben mindezeken keresztül menve, eljutnak az elfogadásig, sőt a barátságig. VI. Györgyöt Körtvélyessy Zsolt formálja meg, a király ráérez a média, a rádió mindinkább elhatalmasodó fontosságára, tudja, hogy a nyilvánosság előtt megmutatandó látszat, ha úgy tetszik a politikus, az uralkodó színjátéka, akár fontosabbá is válhat, minthogy ténylegesen mit csinál. Bognár Gyöngyvér Erzsébet hercegné, Csapó Virág Lionel felesége, egyaránt férjüket féltő asszonyok. Kocsis Pál a hatalmi praktikákból részét kivevő érsek. Béres kiváló rendezésében méltán arat jókora sikert a produkció.
Nagy Sándor és Szente Vajk – Ne most, drágám!, Madách Színház
Kiadós sikere van a Ne most, drágám! című Ray Cooney- és John Chapman-bohózatnak is, amit vagy 25 éve mutatott be a Madách Színház, Gálvölgyi Jánossal, Szerednyey Bélával a főszerepben játszotta végkimerülésig, majd fel is újította. És az elmúlt évadban ismét műsorára tűzte. Szaladgálós bohózat, temérdek hazugsággal, megcsalással és megcsalatással, váratlan betoppanásokkal, elrejtőzésekkel, minimális mélységgel, a nézőtéren temérdek nevetéssel. Cseke Péter rendezőként abszolút érti ezt, hiszen rengeteg ilyet játszott. A két főszereplő, Nagy Sándor és Szente Vajk szintén mesterei az ilyen típusú, ügyesen megírt, se füle, se farka bohóságnak, és jól összeszokott színpadi páros. Szente, a Játékszínben, a Legénybúcsúban, rendezte is a kettősüket. Ezúttal is élnek a jutalomjáték lehetőségével, elemükben vannak. Némiképp túl is tengenek. Azt már nehezen mondanám meg, hogy kiknek a rovására, mert bizony a körülöttük lévő színészi gárda jóval gyengébb az eredeti bemutatóéhoz képest. Vannak szemet, fület bántó alakítások. Miközben az egész produkció mégis nagyon is működik, beindul a színpadi masinéria, és jó iramban elszáguld a végkifejletig. A közönség roppant lelkes, a kritikus időnként rosszallóan összevonja a szemöldökét, ízlésficamot, tehetségtelenséget vél felfedezni, de kétségtelenül ő is hatalmasakat röhög. És összességében meglehetősen jól érzi magát a Vidor Fesztiválon.
